I have a prince to write my letters... I'm not mild-mannered like you...

Tangó

Tango "To ostatnia niedziela"

Egy ananász soha nem felejt...!

Világéletemben utáltam az ananászt. Mit utáltam, egyenesen gyűlöltem. Már a kinézete is roppant ellenszenves volt nekem, akár egy szárazföldi - önmagát leleményesen egzotikus gyümölcsnek álcázó - eleven ankylosaurus, őshüllő. Évtizedekig csak fintorogva piszkálgattam, pöckölgettem, már ha véletlenül elém került egy-két összetöppedt darabkája némelyik pizzám tetején. Viszont tegnap a vendéglátóm olyan furmányos módon tálalta elém, hogy fel sem ismertem, és azonmód bekaptam belőle egy fél marékkal. Rögvestl az a rémes gyanú támadott bennem, hogy már megint eltelhetett hét év az életemből, ugyanis a fáma szerint az ember - kb. ennyi időnként - igen furcsa külső és belső változásokat képes produkálni, ami az ő jellegét és tulajdonságait illeti. Szóval, akárhogy is, ezeket a nyavalyás álgyümölcs-darabkákat kifejezetten ízletesnek találtam, és jól be is lakmároztam belőlük. Igaz, ebbe az is belejátszhatott, hogy az utóbbi időben sokat gondoltam arra, hogy de kár, hogy én ennyire irtózom ettől a micsodától – és szó szerint -, hiszen a dokik szerint kifejezetten csodás egy micsodáról van szó. Egyrészt fogyasztó-, másrészt vérbarát mivolta miatt. Állítólag képes jelentősen csökkenteni a vér zsírszintjét, de jótékony hatással van a vércukorszintre is.

Hát, így történt, hogy ma muszájból lementem a közértbe csakkenyérért. Azért csak, mert a februárnak sikerült rendesen gyarmatosítania az én márciusom elejét, kvázi nálam még mindig hóvége vagyon. (Óh, bárcsak vagyon volna!) Szóval nagy a córesz a bukszámban. Ami pedig ezután következett, azon persze cseppet sem lepődtem meg, csináltam én már ennél vadabb dolgokat is. Az történt ugyanis, hogy az összes, uszkve ezer forintomból ötszázat azonmód elvertem egy efféle őshüllőre, meg egy fél vekni kenyérre. Igaz, itthon aztán egy akkora tálat sikerált a darabkáival megtöltenem, hogy örömmel konstatáltam, ez több hétig is ki fog tartani. A bónus meg mégcsak ezután következett. Bár a bukszám bánatosan ellaposodott, de jómagam hatalmas tapasztalatra tettem szert! Ezért, bánom is én már, került, amibe került! Most már tudom: egy ananász soha nem felejt! Sőt, ha teheti - és most éppen adódott is a bestének erre idő és alkalom -, hát még csípős bosszút is áll a tőle egykor undorgó-fintorgókon. Csak meg kell nézni a nyelvemet! Úgy össze-vissza csipkodta az ő levével és darabkáival, hogy maga az ördög is megirigyelhetné tőlem a vörösségét. Még levegőt is alig tudok venni, annyira fáj, és szó mi szó, jól meg is dagadott. Örülhetek, ha holnapig nem fulladok meg tőle. De egy biztos: azt nemsokára bizonyíthatom , hogy fogyasztani, azt tuti fogyaszt! Enni ugyanis legalább egy hétig nem fogok tudni miatta. Az viszont, hogy ez idő alatt, ott a hűtőben vajon megbocsát-e nekem ez a dög, az még a jövő(hét) zenéje lesz. De most olyannyira mérges vagyok rá, hogy megfogadtam, lesz, ami lesz elpusztítom a nyavalyását. Akkor is megeszem, ha kiderül róla, egy hét alatt mit sem veszített az agresszivitásából. És juszt se fogom becézgetni!

Viszont ha a február addig sem takarodik ki a márciusomból, akkor sem szabad pánikba esnem, sőt még meg is egyszerűsödhetik az én életem. Nem kell tartanom, holmi gyümölcsnek álcázott őshűlők váratlan meglepetéseitől, mert irány az erdők közepe, oszt húzok is el egy jónagyot gombázni. Aztán majd vidámkodhatik újra a Parraghúr - s verheti megint más botjával a gombát -, micsoda jól is alakulnak a dolgok ebben az országban: minden nagyon szép, minden nagyon jó, és ő mindennel meg is van elégedve! Hiszen egyszer ananász, máskor meg gomba. Úri egy világ van itt kérem, sőt, rokonokból sincsen kifejezetten hiány. És ha nem lenne bennem egy szemernyi emberség sem, hát reménykednék is benne, hogy anno - uszkve úgy hét évvel ezelőtt -, Parraghúr  még kivált utálta a gombát, sőt, kifejezetten gyűlölte, már a kinézete is roppant ellenszenves volt neki...

Rideau-danse á la rideaudanseuse...

...anno, 5 évesen erre kaptam le (létráról!) drága Dudu mamám klöplifüggönyét a karnisról, aztán magamra tekerve, elkezdtem benne balettozni... Apám később, mint rideau-danse á la rideaudanseuse, a klöplibalerina klöplibalettjaként emlegette az eksönt...:)

Felnőttnek lenni azért nem is olyan rossz...

Néha levelet írok magamnak, pontosabban az egyik magamnak. Aztán meg a másiknak. Bélyeget viszont soha nem ragasztok rá, ugyanis kizárt dolog, hogy véglegesen elkallódjon. Hiszen mégiscsak magam között volnék, vagy mifene! Egyébként meg, tök kielégítő a rend itt idebennem. Mégha amolyan káosz-jellegű is, amihez viszont mindannyian határozottan ragaszkodom. Legfeljebb lesz szíves az egyik magam továbbadni a másiknak azt a levelecskét. Így aztán sem a többiek, de magamunk se hiheti egy árva pillanatig sem, hogy ne lenne neki valakije, aki csak az övé, és akinek a kilétéről rajta kívül az összes magam se tud. ☺

Március 8. :D

Jujujjj, de imádolom azokat, akiknek ez a mai nap is "csak" ugyanolyan, mint a többi, és még humoruk is van hozzá. :D

Engem a varjú hozott...

Gyerekkoromban volt kertünk. Pontosabban annak a háznak, amelyikben éltünk. Nem kicsi, sőt, én úgy emlékszem, kifejezetten hatalmas. De lehet, csak én voltam hozzá és benne túl parányi. Micsoda jó kis hely az én képzeletem, hogy ilyen hatalmasra tudott benne nőni az én kertem! Az egyetlen, mert azóta sem találtam belőle másikat. Igaz, ettől cseppet sem szenvedek, és nem csak azért, mert engem egy hetedik kerületi körgangos bérház közepibe pottyantott a varjú (mert kérem, engem a varjú hozott. De hát, csak rám kell nézni! És ez egyáltalán nem kár! ), oda, közvetlenül a Városliget mellé, a Dembinszky utcába. Amiért is soha nem szenvedhettem igazán kerthiányban, hiszen köztudott, hogy... ujjé, a Ligetben nagyszerű! Ráadásul, apám gyakran mesélt nekem valami olyasmiről, hogy: gondolj csak bele, Macskabagoly, milyen falsul is hangzik az, hogy enyémföldem. A föld ugyanis mindenkié, még akkor is az, ha egyébként csak a házigazdáknak van s lehet kulcsuk a kertkapuhoz. Sőt, vannak helyek, ahol nem is ismerik azt, hogy kerítés, meg kertkapu, meg ilyesmi... ami nyilván nem azt jelenti, hogy holnaptól te is minden reggel a Géza bácsiék kertjében adhatod elő a szokásos "nemvagyokéhes és nemkéreksemmit " c. reggeli nagyjelenetedet.

Így aztán, azóta is az én enyémkertem itt van az én képzeletemben, és bármerre is járok a világban, mindig és mindenhol az enyémföldemet érzem a talpam alatt. És ha hiszik, ha nem, a múltkor még az is megesett velem, hogy egy napsütéses délelőttön, séta közben valaki rám kiabált egy kiskertből: Aranyoskám, reggelizett ma már?

A nagy kedvenc.

Megint elővettem, én ezzel nem bírok betelni... ☺

Szívküldi...

You're terribly, terribly, terribly irresistible..., duáááá... ☺

Nem akarom, hogy Helyi Témát dobjon a postaládámba a postás !

Fogalmam sincs

Indigó és fénymásolat. Fogalmam sincs, hajnal óta miért jár a fejemben ez a két szó, ez a két fogalom. Fogalmam sincs miért érzem súlyosabbnak, testesebbnek az egyiket a másikánál. Az indigót a fénymásolatnál. Aztán hirtelen látom magam, ahogy a megindigózott papírlap fölé hajolva minél erőteljesebben, rányomatékosabban próbálom kanyarítani a betűimet, róni a tintasorokat. És még mindig érzem, ahogy a fizikai és szellemi erőkifejtés - csak látszódjon rendesen! - egyként olvad ki a tollamból a megindigózott papírlapra.

***

Levél neked. Nem szerelmes, nem szakító, csak amolyan hétfőreggeli álmos, tompa és vigasztalan. Magamban írom, hiszen a példányszámban meglehetősen bizonytalan vagyok. :D

...de szeretem...

Soha semmit nem gondolok komolyan, viszont soha nem viccelek!

...és ezt is neki, annak az okos és szép fejének...:)

Neki...

A korlátlan korlátoltságról...

Na, nesze nekünk! Ezt olvasom az "Igen", "radikálisan mérsékelt" (tudják, mint "tűzvíz" ) katolikus közösségek lapjában. És aki mindezt mondja, az nem más, mint Kopp Mária. A kérdés felé így hangzik: Mit tart a legproblémásabbnak? Lehet, ezt a citátum végére kellene biggyesztenem, de én már most ideírom, hogy jómagam azt tartom a legproblémásabbnak, hogy ez az ország, ez a társadalom megengedi, hogy Kopp Mária a Semmelweis Egyetem-MTA „Mentális Egészségtudományok" kutatócsoportjának vezetője lehessen. Mert miről is van szó. Hát, többek között erről :

"Akinek nincsenek igazi kapcsolatai, nincsenek igazi értékelvárásai, aki azt gondolja, hogy akkor lesz igazán boldog, ha egyre többet vásárol, és időnként kicseréli a megunt partnerét is egy másikra, mert mindig van jobb. Ez az a fajta agymosás, ami az emberi lelkek elfoglalásáért folyik ma a világban, és teljes krízist idézett elő. De meggyőződésem, hogy a magyar társadalom most erre nemet mond, mert teljesen elege lett, és másik utat szeretne választani. Abban reménykedem, hogy talán most felismerjük, hogy nem egymás ellen élnünk, hanem meg kell próbálni közösen valamiféle új utat. Még tavaly nyáron egy francia barátunk azt mondta, ők úgy látják, egész Európában a magyarok próbálnak leginkább ellenállni a fogyasztói társadalomnak. "

Tehát Kopp Márai veszi a bátorságot, és ő megmondja, hogy mi/mik tekinthetőek "igazi értékelvárásoknak", hogy mit tesz az "igazán boldognak" lenni...stb. Az meg már egyenesen az ő vérlázító önelárulása, ahogyan számra mindenek kiindulópontja az ember, a társ, a partner tárgyként, egyfajta csereeszközként való megközelítése, fogyasztási cikké degradálása, méghozzá imígyen általában, az egész magyar társadalom fejére olvasva. Ahogy szerinte egy új kapcsolat csak és kizárólag a "kóstoljuk meg már azt is" cukrászdafíling okán alakulhat ki. A többi "radikálisan nem mérsékelt" demagóg stb. sületlenségre most nem térek ki. Akit érdekel, az nézzen utána a "Családtudományi Társaság" címen Kopp és tsi által készülő legújabb rémségnek, ami a "Három Királyfi, Három Királylány" (http://haromkiralyfi.hu/), illetve a "Népesedési Kerekasztal" borzalmai után bír majd következni. ( http://tcse.hu/?q=programok#attachments ) Vajon meddig garázdálkodhat még rajtunk, és élhet belőlünk ez a Hoffmann-Kopp vonal (amelyhez elképesztő módon még Bagdy Emőke is adja a nevét)? Vajon meddig, meddig még...? 

Abban viszont ne reménykedjenek e hölgyekurak, hogy nem látunk rajtuk át, mint a szitán, ahogy az aktuális kormányzat, aktuális hatalmi törekvéseinek megfelelően próbálnak egy elbutított egyensokadalmat előállítani. Mert az a bizonyos kerék - bár egy ideig ugyan tekerhetik visszafelé - csak annyira engedi ezt meg, hogy aztán még nagyobb lendülettel pöröghessen tovább a maga saját körein. Méghozzá úgy, hogy majd jó messzire lökje magától ( és ezzel tőlünk is) ezen általam igen nem tisztelt erőszakoskodó és áltudományoskodó hölgyekurakat!

Heitor Villa Lobos Choros - MS3

Spiró György gyarmatról, félgyarmatról, centrumról és perifériáról...

1.rész

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20120216-185852.mp3

2. rész

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20120216-192851.mp3

3.rész

http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20120216-195851.mp3

Ezt a pörgééést...!

Még a végén teljesen beleszédülök.

Történt ugyanis, hogy megkértem az egyik családtagomat, lökne már nekem odébb egy ezrest az egyik banktól a másikig. Ő szívesen meg is tette, és amolyan mobilos utalással útjára is engedte a cuccost.

Namármost, mindez történt pénteknek az késő estéjén, amiért is a rendszer már csak elregisztrálni volt képes magát, na meg az eksönt, ezután pedig azonnal hétvégi álomra szenderült. Viszont hétfőn már ő maga is lökött egyet az ezresemen , így az ma reggel végre mozgásba is lendült. Üzentem is a rendszernek, hogy a lóvasút azért, tuti gyorsabb lett volna. Persze azt még nem gondoltam teljesen végig, hogy mi történik akkor, ha közben megint leesik a hó, vagy netán hirtelenjében, csak úgy ukmukfukk, minden szó és engedélykérés nélkül betörik a tavasz? Szóval, akkor el sem tudom képzelni, mi leszlehet még!

Most már csak azt remélem, hogy az infláció menet közben nem képes megtámadni a szerencsétlent, mert különben lehet, hogy mire célhoz ér, már csak ötszáz marad az egészből.

Tulajdonképpen

Van egy almám. Pirosló héján, mint lusta viaszangyal, áttetszőn terül szét a hajnalsugár. Tehát tulajdonképpen boldognak kéne lennem. Tulajdonképpen és boldognak. Nem pedig holmi siralomvölgybe merülni a csakegyalmámvanavilágon dallamára. Ez itt nem az almadozások kora! Hogy mégis minek, kinek, kiknek és miknek a kora, azt valójában nem is akarom tudni. Lehet, csak addig, míg van egy almám... És holnap...? Hát holnap: volt egy almám.

Csip-csip...

Tudom, sokféle ember létezik, de ma találtam még egy szempontot, ami alapján lehet, hogy szintén és relevánsan megközelíthető ez a kérdés. Szóval, vannak emberek, akiknek kisgyermekkorukban a "Csip-csip csóka, vak varjúcska..." páros és/vagy társasjáték volt a kedvencük. Aztán meg vannak, azok, akiknek viszont a "Kerekecske-dombocska, merre szalad a nyulacska...". Meg is kérdezem a pszichiáteremet, vajon mi következhetik mindebből. Jómagam egyébként csak és kizárólag azt az előbbit, azt a csipkedős csókásat voltam képes kultiválni, nem mellesleg az "Elment vadászni, meglőtte, hazavitte..." sem bírt soha igazából tűzbe hozni. :D

Gyerekkorom szerelme, Naszreddin, na meg az ő szamara...

Naszreddin Hodzsa, a nagy bölcs , a végtelenül és bájosan humoros, nem ritkán csípősen ironikus mesemondó. Hogy egyáltalán élt-e valaha, vagy sem - ahogy arról egyesek a mai napig is képesek vitatkozni - az bizony, számomra teljesen mindegy, már csak azért is, hiszen én ezt a kérdést, úgy 6-7 éves korom táján már rég eldöntöttem, s amint az tudható, ez a mától igencsak vissza volt. Bár ha alakja, meséi felidéződnek bennem, rögvest megszűnik minden tér- és időhatár..., és lesz ismét ezeregyéjszaka, és Malvin, a szamár, Naszreddin okos szamara, ahogy őt apám akkortájt elnevezte. (Innen az én becenevem is: Malvina). Mert minálunk kérem, a szamár kezdetektől fogva az okosság szinonimája volt (apám meg velem végtelenül elfogult :D) , aminek az ellenkezőjéről azt tartottuk, és tartjuk ma is, hogy az bizony nem más, mint az emberiség egyik otromba világfélreértése, világtorzító önmagyarázkodása.

Kár érte, kár, kár.., ejh' be kár! És ez sem varjúbeszéd!

Pilinszky János: A szerelem sivataga

 

Egy híd, egy forró betonút,

üríti zsebeit a nappal,

rendre kirakja mindenét.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

izzó hegek a káprázó homályban.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,

vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

a szárnyasok, mint égő kerubok

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;

aztán a föld; aztán a ketrec.

Tűz és ganaj. És néhanap

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

Hallom ma is a lázas kortyokat,

és tehetetlen tűröm, mint a kő,

és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -

mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Rekurzió

Hajambanyíló virággal, 

e tágszűk létben állok, 

mintha dőlnék erre, 

mintha dőlnék arra 

... 

pedig csak fraktálok. 

:D

 /M.C. Escher: Rajzoló kezek/

Hernád-menti disznóság...

Hát, csak kihúzta belőlem, ott a szomszédban az imént ez a Péter gyerek ezt a kis disznóságot...
Szóval, az úgy volt, hogy anno - lehettem tán 13 éves - éppen a Hernád mellett sétáltattam a disznókat, és volt közöttük egy fekete, göndörszőrű belkandisznó (úgy mint belami). Ö már megismerkedésünk óta valahogy olyan furcsán nézett rám, pedig én kifejezetten imádom a fekete kandisznókat. Szóval a féltucat rózsaszín koca meg én, elkezdtünk hancúrozni. Össze-vissza röhögcséltünk, rohangáltunk, lökdösődtünk, amikor eccer csak ez a kis kan megelégelte mindezt, és elkezdett engem vadul és dühösen egy hatalmas vadgesztenyefa(?) körül kergetni. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy az egész faluban ő volt az egyedüli harapós disznó. Mondták is nekem a falubeliek, vigyázzak vele, de nem tudhatták, hogy én szeretem a kihívásokat, még disznókban is. Na, miután már alig volt levegőm, annyit futtatott, kergetett, hát, gondoltam egyet, és hirtelenjében irányt változtatva megfordultam. Hoppá, szemközt is találtuk egymást magunkkal. Ő megtorpant, én kivártam. És akkor... esküszöm az élő vadgesztenyefára (?) - ott álltunk alatta -, hogy elkezdett ez a fekete disznó teli szájjal röhögni, egyenesen bele a képembe, még a fogsorát is láthattam. Hát én nevettemben visítva-vinnyogva hörögtem végig az utat hazáig, ez a göndörszőrű kiskan meg, mint kezesbárány (kezesdisznó) caplatott szorosan a bokám mellett végig az úton. Az egész falu tátott szájjal bámulta, ahogy a falujuk félelmetes kandisznajával egy nyamvadt kis harapás nélkül hazaérkeztünk. Azóta is azt mesélik egymásnak, nem tudják, mi a frászkarikán is mulathatott ilyen jól az Erdélyi Gyurinak (tudják, az a pesti zsidó, aki az Elvirát elvette feleségül) a lánya, meg a Mura Barnáék fekete kandisznaja. :D

Na, megtaláltam hozzá a hangot...:)))

Gyanú

Az imént rájöttem, hogy teljesen félreértettem a tegnapom..., az valószínűleg a ma lehetett. De az is meglehet, hogy a tegnapom tévesztett el engemet, azaz nem is az enyém volt. Háát, mit mondjak, most kifejezetten gyanakodva nézek a mára.

Word as Image

http://techline.hu/it/2012/1/21/Photoshop_magusok_az_elet_betukkel_illusztr_4GZJ1G

Mester és Margaríta

Nemcsak kínos, de ízléstelen, otromba, blikkes...

Jómagam ugyan nem vagyok sem rokona, sem ismerőse a Schiffer-családnak - Schiffer Anna és Schiffer András családjának -, ezért aztán mégcsak eszembe sem jut a Népszavában nyílt levélben megírni az igencsak lehangoló véleményemet erről a valóban kínos jelenségről: miszerint családtagok egymás között a kommunikációnak ezt a formáját választják. Ez valóban kínos. Kínos, kínos, sőt, több mint kínos, nagyon kínos! És nem pusztán az érintett családtagokra, de az efféle levelezésnek helyet adó Népszava szerkesztőségére, szerkesztőire nézve is az. Ízléstelen, otromba, blikkes..., ahogy az imént is írtam, lehangoló.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=509306

...mert a kutya sem kutya ember nélkül...

Gyönyörű dolog történt velem az imént! Az utcán egy kétségbeesetten - hol a farka körül, hol meg csak úgy fel s alá - rohangáló formás kis szőrcsomót láttam meg. Szemmel láthatóan teljesen reményvesztetten keresett valakit szegény, nyilván a gazdáját. Ahogy odahajoltam hozzá , azonnal sikerált neki a lábam közé akadnia, majdnem el is hasaltam miatta a flaszteren, mert a nyakában lógó póráza, az ideges és tanácstalan pörgés-forgásától a bokámra csavarodott.
És akkor..., akkor megtörtént a csoda! A kezemmel a póráza felé nyúltam, ő ezt látva egy szempillantás alatt megnyugodott és leült. Mélyen a szemembe nézett, majd, amikor egy határozott mozdulattal megfogtam, felemeltem a földről a pórázt, ő füleit felcsapva, farkát az égnek mutatva büszke tartással egy kurta vakkantással jelezte: mehetünk! Amiből aztán természetesen nagy rohanás lett, mert ez a kis kutya most azonnal tudni kezdte, merre is van az arra, amerre neki haza kell szaladnia.
Már a Móricz Zsigmond térnél loholtunk, amikor egy idős bácsi hangos kiabálására a kiskuty' ismét rám nézett és úgy megrántotta a pórázt, hogy rögtön tudtam, megérkeztünk.
Én már elég régóta nem sétáltam végig ilyen boldogan a Karinthyn hazafelé. Tudtam, nálam akkor, abban a pillanatban nyilvánvalóan csak ketten voltak, lehettek boldogabbak: az okos kis szőrcsomó, na meg a sírva hálálkodó bácsika ott, a körtér sarkán.

Most aztán jól megjártam, de úgy kell nekem...

...hisz nem vagyok én kiskutya, hogy próbálkozzam! Mégis megtettem, bepróbálkoztam egy kis tévézéssel! És mit látok, mit igen? A Duna tv klubszobáját.
Na most, az, hogy Schmidt Mária, Borókai Gábor és Betlen János elképesztő sületlenségeket beszélnek össze-vissza a színházról, - konkrétan és általánosságban is -, hogy halvány lilájuk sincs arról, hogy az anti-színház nem azonos a színházellenességgel...stb. (ami még nem volna baj, csak akkor ne beszélnének róla), hogy Dörnerék mellett még, ha amolyan mellkeskenységgel is , de bőszen kiállnak, na, ez még csak-csak, ez még beleférne a róluk már régóta kialakult és önmaguk által igencsak cizellálttá tett képbe.
Na, de hogy a csillogó intellektusú, elképesztően művelt és sokoldalú, mélyen gondolkodó Babarczy Eszter közéjük üljön, és holmi sápadt , vértelen kaucsukbaba-mosollyal végig bólogasszisztálja ezt az egészet..., hát ettől bizony, egészen odalett a mai napom is, pedig azt hittem, már marad csak úgy félig elcseszetten... :(

De szeretem...

Nikki Yanofsky

:))))))))

Állapotjelentés, 2011. decembere, Buda(pest)

A 216 lakásos budai, két 8 emeletes lakóépületből álló lakásszövetkezet lakói bejelentést tettek a FŐTÁV-nál, hogy márpedig ők fáznak. Amikor a kontroll mérést végző szaki nálam járt, betekintésre elkértem tőle a mérési eredményeket (kifejezetten szívmelengető volt, hogy azonnal oda is adta), melyek közül már csak egy-két lakásé hiányzott. Kiderült, hogy a lakásokban mért hőfok szignifikánsan meghaladta a szerződésben rögzített 22 fokos maximumot, és csak egy-két esetben csökkent a vállalt 20 fokos minimumra.

Szóval fáznak! Nem érdekel, hogy mekkora demagógnak fognak engem ezért kikiabálni, mégis idekaparom: úgy kiállítanám ezeket az embereket csak egy-két órára, oda, a Blaha "ingyen"konyhája előtt várakozók végtelen hosszúságúnak tűnő sorába...

E díszes lakásszövetkezeti társaság pontos címét pedig csak azért nem írom ide, mert tekintettel vagyok a mérést végző főtávos szakira, akinek nem óhajtok semmiféle kellemetlenséget okozni, hiszen ő csak a munkáját végezte.
Az igen nem tisztelt lakótársaknak, de legelőször is a szövetkezet vezetőinek meg - innen IS - üzenem, hogy tetszettek volna nem elszabotálni a házbepucolást, a szigetelést, a fűtéskorszerüsítést, a legalább 40 évenként egyszeri teljes gépészeti felújítást, akárcsak a vízórák felszerelését..., miközben a négyzetméter alapú közös költség több mint 70 százalékát bérként és tiszteletdíjként felveszik... Mindezt persze arra blazírozva, hogy mi már csak kihúzzuk így, ahogy van... valahogy, a többi meg majd fájjon az unokáknak...