Az MDF mély megdöbbenéssel értesült azokról a hírekről, amelyek szerint a Jobbik országszerte kereszteket állít és keresztszenteléseket tart, és ezeken a rendezvényeken a történelmi egyházak néhány tagja szerepet vállal - mondta hétfői sajtótájékoztatóján Csapody Miklós. Az országgyűlési képviselő kijelentette: pártja Böjte Csaba ferences szerzetes tanítását vallja, amely szerint "aki faji alapon ítélkezik, az nem keresztény, hanem megkeresztelt pogány".
A Jobbik kirekesztő, gyűlölködő, szélsőséges politikája és akciói összeegyeztethetetlenek a Biblia lelkületével és az egyházak tanításaival - ismertette pártja álláspontját az MDF-es politikus. Csapody Miklós szerint az egyházaknak távol kell maradniuk a napi politikától. Az MDF arra kéri a katolikus püspökkari konferenciát, hogy adjon egyértelmű iránymutatást a szélsőséges megnyilvánulások megítélését tekintve - tette hozzá Csapody Miklós. (MTI)
***
Tehát Böjte Csaba ferences szerzetes tanítása szerint, "aki faji alapon ítélkezik, az nem keresztény, hanem megkeresztelt pogány".
Helyben vagyunk! Itt (is) a bibi! Ugyanis, "aki faji alapon ítélkezik", az kérem olyan ember, "aki faji alapon ítélkezik". És ennek számos és számtalan oka van, lehet.
Namármost, az efféle faji alapon történő ítélkezésnél, ítélkezőknél kérem, egy jottányival sem különbaz, különbek azok, amikor és akik a kirekesztés ellen kirekesztésselpróbálnak védekezni.Egyik kutya, másik eb! Nem is tudom, hogy min csodálkozunk!
Hallom, hogy a MACIKA (Magyarországi Cigányokért Közalapítvány), kifejezetten roma fiatalok számára kiírt ösztöndíj-pályázata sokakat (sok nem cigány származású honfitársunkat) igen gyorsan arra bírt ösztönözni, hogy a szabad identitásválasztás jegyében, anyagi haszonszerzés céljából - a pályázatok elbírálásáig átmenetileg - cigánynak vallják magukat. És e pályázók, illetve pályázati elbírálók közül nem hiányoznak a közigazgatás különböző területein tisztséget viselő köz és vezető tisztségviselők, illetve az ő gyermekeik de, a kifejezetten jómódban élő identitáskaméleonok sem.
Akik a részletek iránt érdeklődnek, azok igen könnyen tájékozódhatnak akár offline, akár online módon is, tehát én ezzel most nem is szaporítanám a szót.
Csupán azon elképedésemnek adok itt és most hangot, no meg karaktert, hogy kérem, jó vastag bőr bír ám lenni az mi pofánkon! Méghozzá számtalan rétegű! És a konkrét eset, esetek vonatkozásában ki-és elmondható, hogy e bőrképződmény mögöttbizony, igen silány emberi felhozatallalvan szerencsétlenségünk szembesülni.
Szóval, én ezidáig szándékosan nem hoztam szóba a pécsi fegyveres ámokfutó tragédiáját. Ugyanis már előre felcsesztem az agyamat a sok barom demagóg megközelítésen, amelyekkel ezen - szerencsére igen ritka - esetekben rendre szembesülhetünk.
Most mégis örülök, hogy Gofripolgártársnő szerét ejtette, hogy foglalkozzon a témával. Méghozzá számomra igencsak szívmelengető emberséggel, józansággal és realitásérzékkel.
Így aztán, én is elmondhatom a magamét, miszerint is éppen ideje lenne végre elméláznunk azon, hogy is van az, hogy a lövöldöző fiatalember társai - ahogy arról beszámoltak - már jóideje észlelték , hogy a fickó zavart, mégsem fordult felé senki, mégsem kért - akár helyette is - segítséget senki. És ahogy ők, az egyetemi társak észlelték, észlelhették a zavarodottság jeleit rajta, pontosan úgy észlelhették volna ezt mások is, akik az utóbbi időben megfordultak a környezetében, nota bene hosszabb időt töltöttek a társaságában.
A minap történt, hogy a 4-es villamoson majd' egy egész napig utazott egy hulla! Igen, jól tetszenek olvasni, egy hulla. Egy halott! Egy halott ember! (Hát, ki halott már ilyet?)
Namármost, azóta is bárkik között, bárhol szóba kerül az eset - mert hogy mi kérem , itten lakunk , közvetlenül a 4-es vonala mellett -, mindenki és mindenhol a másikat kezdi el hevesen szapulni. A hullát már nem tudják, de azért természetesen megpróbálkoznak még azzal is, csakhogy felmenthessék végre és örökre saját magukat mindenféle felelősség alól. Az mégcsak meg sem fordul a kicsike fejükben, hogy mégis, vajon mi várható el egy halottól! Ráadásul, hogy ő, a halott - velük ellentétben - mégiscsak tisztességesen tette a dolgát. Kihűlve, mindvégig katonásan kushadott az űlésen! És mégcsak meg sem próbált bármibe is beleugatni, nemhogy egy óvatlan pillantban egy marokfegyverrel csak úgy közéjük lőtt volna!
Szóval a népek véleménye kérem az, hogy elsőre is a mi villamosvezetőink kifejezetten a kápó görények fajtájából valók. Ők a hibásak! Punk-tum! Na , meg a hulla édesanyukája, a gyerekeiről és a kutyájáról (hálátlan, gaz eb) nem is beszélve.
Az mégcsak eszébe sem jutott senkinek, hogy talán , ha az utasok közül még idejében odaszól valaki, akkor talán, talán... lehetett volna valamit tenni. Na, most ez nyilván szimbolikusan értendő, hiszen ha közvetlenül a halála előtti pillanatában még beszélhettünk volna vele, még szólhattunk volna hozzá, hát bizony nem sokra mehetett volna szegény pára azzal, ha mondjuk úgy köszönünk el tőle, hogy Kellemes halált Önnek, uram!
Azóta más sem jár a fejemben, mint hogy nemsokára eljő az ideje, amikor majd a buszokon, metrókon és villamosokon 100% utazóból 1/3 űlő utas, 1/3 álló utas és 1/3 halott utas utazik majd egyik irányból a másikba. És persze példamutatóan és kulturáltan meglesznek egymással, egyik sem fogja zavarni a másikat a dolgában. Csupán egyre kell ügyelni, a halott jelzéssel ellátott helyeken csak halottak szíveskedjenek helyet foglalni!
A héten történt. Amint kisütött a nap, nagyobbik lányom azonnal összekapta a skacokat - na meg magamagát -, és gyors ütemben kivágtattak a Margit-szigetre.
Kisvártatva - a könnyed séta és az ősz színeibe merülés közben - a kisebbik, az ötéves fiúcska hirtelen megállt, körülnézett és megszólalt.
- Anya! Szép az élet! - majd pár pillanat múlva újra megismételte.
- Szép az élet!
Ezt viszont tizenegy éves nővére már nem hagyhatta szó nélkül, és rávágta.
- Mindig tudtam, hogy ramaty egy ízlésed van! - és elborzadvabáááúúúú-zott egy jó nagyot!
Abszurd bóhózat képei sorjáznak a fejemben, amikor olvasom a sok kifejezetten jóságos (és itt nem gúnyolódóm) embernek a - a világ gonosz mivoltát kárhoztató - folyamatos, és sajnos meddő szörnyülködéseitől hemzsegő szótengerét.
Nos. A dolog lényege az volna, hogy ezen minden kétséget kizáróan jóságos embereket azonnal behelyezném, belehelyeztetném a hatalomba, annak is a legtetejére, a legközepére, és egyáltalán a legmindenhovarészébe. Majd ezt követően semmi más dolgom nem lenne, csak hátradőlni abban a bizonyos fotelban - de ha nincs, hát a sámlin való kucorgó várakozás is megteszi -, és figyelni!
Ugyan se lovamat, se kutyámat, se macskámat nem tenném rá - hiszen jómagam is kifejezetten jóságos embernek gondolom magam, amiért is szeretteimre nem fogadnék soha -, de ne legyen se fotelom, se sámlim, ha - nem is olyan hosszú idő elteltével - nem az történne, amire számítok!
Miszerint, e kifejezetten jóságos emberek pontosan úgy fel-, beöltöznének, belebújnának a hatalom gúnyáiba, pontosabban válna bőrükké e gúnya-, amint az az előzőekben oly vehemensen kritizált, ki-, el- és megátkozott elődeik esetében is történt volt.
És hogy mi lenne ebben a bohózat, mi lenne ebben a vérkomédia? Hát az, hogy dacára ezen abszurd bizonyításnak, a mindenkori kritikusoknak, el-, ki-, és megátkozóknak ettől még bizony igazuk volt, van és belátható időn belül minden valószínűség szerint lesz is!
Ami pedig a távolabbi jövőt illeti, az kérem, a fentiek értelmében puszta műfaji kérdés. Már annyiban, hogy ez az egész egyszer majd képes lesz/lehet-e vígjátékba,tréfába esetleg - a rosszból a jóba történő alakulás mentén - komédiába szelídülni , avagy marad a bohózat műfaján belül. Mert, ez utóbbi, mint tudjuk, csak könny és keserűség, csak sírva hörgés-hahotázás , és nem feltétlenül amiatt, hogy közben mindegyikünk orrára ránő a vérvörös krumpliorr.
A busongás és a valóságtól teljesen elszakadt álmodozáskézenfogva járnak, pont úgy, ahogy az álszentség és az ostobaság is.
Ez az elhibázott píárfilm bizony meglehetősen hamis, hazug képet fest rólunk. Bár ha jobban figyelünk, elárulja magát. Például azzal is hogy, e film szerint 1976-ban, azon bizonyos kockával megállt az élet mifelénk! Létezik, hogy azt követően, az azóta eltelt időszakban nem voltak, nincsenek említésre méltó embereink, produktumaink? Hogy még ma is, a harmadik évezred küszöbén is csak a száz éve emlegetett névsorra futja?
Ezt a filmet az elkészülte után sok-sok vita követte. (Milyen kár, hogy nem előtte! ) És bizony több mint jogos az a felvetés , hogy fantáziátlan, sematikus, és egy generálhangulat idézésén túl semmi sajátosat, semmi autentikusat nem mutat fel. Ebben a vonatkozásban - eltekintve a konkrét épületektől, helyszínektől - bármelyik másik országról is szólhatna, csupáncsak a képeket kéne benne megváltoztatni.
Ha e film alapján idecsábulnának a túristák - ahogy ez nyilván meg is történik (bár jószemű utazó mindezt biza' észreveszi, kvázi, ha jön, hát nem emiatt) -, hát jó nagyot csalódnának, ahogy erről sajnos naponta hallani is lehet. Ugyanis fehérmosolyú és fehérsálas fiatalok , hölgyek-urak helyett foghíjas és igencsak szagos emberekkel találkozhatnak, a meglehetősen elhanyagolt, piszkos és olykor kifejezetten büdös helyszíneken. És ez ma már egyáltalán nem korlátozódik egy-egy szegényebb kerület területére (nem mintha az egyébként rendben volna!)
A marketingszakemberek körében alapvetés (de hát ezt teszi a kontraszelekció), hogy a pusztán az épületek, a különböző helyszínek képeire épülő, azokkal építkező efféle képeslap píárfilmek semmi igazat nem mondanak, mondhatnak el egy országról, így rólunk sem. (Már azt az igazságot kivéve, hogy képtelenek vagyunk egy valamirevaló országimázs-csomaggal előállni.) Továbbá, hogy az adott esetben kevésbé fehér, kevésbé kifehérített , azaz őszinte , valóságos viszonyokról szóló, valóságos körülményeket bemutató, mégis pozitív energiától élettelített arculati anyagok ( filmek, prospektusok, stb.) az igazán hatékonyak. És hogy az effélék, mint ez is itt, csak csalódásgenerálók, és ez az, amitől a marketinget, a (a nem kontraszelektált) marketingeseket a hideg rázza. Ugyanis jól tudják, hogy az ilyen csalódástól elfordult tekinteteket sokkal nehezebb újra magunk felé fordítani, mint bármiféle releváns próbálkozást tenni egy újabb bemutatkozásra. Hogy mindez a több energia mellett , több bekerülést és több időt is emészt fel.
Tehát, akkor tudunk, akkor tudhatunk csak valóban jó és/mert hiteles országimázs-filmeket készíteni, ha a busongásunk elhagyásával egyszer majd elengedjük, elengedhetjük a kóros álmodozás hűvös kis kacsóját is! (Huhh, de szép kis képzavar! )
Azt írja az online-újság, hogy szombaton újra beindul a Nagy Hadronütköztető. Ettől függetlenül - na és minden valószínűség szerint - másnap is világosra ébredünk. A világ eddigi legnagyobb fizikai kísérletének során a kutatók remélhetően egyre több részleges vagy teljes választ, megfejtést találnak majd az eddig még meg nem válaszolt kérdésekre.
Namármost, dacára annak, hogy e kutatók azt állítják, egyelőre nem közeleg a világvége, szinte biztos vagyok benne, hogy sokak már neki is láttak a Nagy Bumm elnevezésű kedvezményes akciók szervezésének, a bokára rögzíthető acélszárnyak értékesítésétől kezdve egészen a Föld-közeli bolygók felparcellázásáig bezárólag.
Szlogenjük: Csak neked! Csak most! Az utolsó előtti pillanatban! De ha ráígérsz, akkor akár még az utolsó utáni másodikban is!
Szóval, én amondó vagyok, hogy nem a vásárlással van a probléma (akárcsak nem az evéssel, hanem azzal, hogy mit eszünk), hanem az ésszerűtlen, a pótcselekvésként működő vásárlással. Azaz az ésszerűtlenséggel, az életünket kipárnázópótcselekvések sokaságával. Kvázi, a probléma megközelítése kifejezetten elhibázott! Éppen ezért, ahogy az eddig is történt, ezek "A NAPOK" alapvetően semmin nem fognak változtatni. Pontosan úgy, ahogy minden évben tömegek nőnapoznak, majd hazatérve , otthon minden folytatódik úgy, ahogy annak előtte. Naponta vernek össze nőket! Feleségeket, barátnőket, szeretőket, élettársakat, gyereklányokat. Havonta egyet közülük meg egyenesen halálra!
Távol álljon tőlem, hogy azt sugalljam ezzel, hogy ne kéne valamit tenni! De a valamit tenni esetében is elvárható lenne az ésszerűség - nem pedig "A vásárlás" kárhoztatása.
Érdemes tudni, hogy minden valamire való kereskedelmi egység felkészül az efféle napokra, mondhatni kalkulál velük. Hiszen pontosan tudja, mert tapasztalta, hogy az effélenapokat követően bizonyos cikkek, termékek fogyasztása kifejezetten megugrik. Ugyanis a fogyasztók jobb lelkiismerettel (mert az bizonyos kitüntetett Napon, úgy érzik tettek valamit), többet vásárolnak. Azok pedig, akik továbbra is rossz lelkiismerettel ténferegnek az árutömeg-csapásokon, ők - csak úgy mint eddig - tovább kompenzálnak, azaz továbbra is vásárlásba fojtják a frusztráltságukat, a bánataikat.
Talán nem lenne érdemtelen e frusztráltságokra, bánatokra, pontosabban azok okaira főkuszálni, és nem az asztalra haragudni, ha esés közben beleverjük a fejünket. Ezt a jelenséget ugyanis már igen régóta a pszichológia, a pedagógia is súlyosan elhibázott - mert a személyiségfejlődésben komoly defekteket okozó - mentalitásként, reakcióként írja le.
Ha következetlen lennék, akkor most azt mondanám, hogy gründoljunk már egy, AZ ÉSSZERŰSÉG-ÉRTELEM-JÓZANSÁG NAP -ot is!
"Igen, mert hiába szegték a kedvünket (hogy erről mindössze ennyit mondjak), titokban, ha némán és jól figyelünk a vérkeringésünkre és ijesztő álmainkra, titokban tulajdonképpen – és én csak ebben érzem a mindenekből és mindenkiből kicsengő ezerszólamú összhangot – még mindig és rendíthetetlenül élni akarunk, ilyen petyhüdten, ilyen kedvetlenül, ilyen betegen, igen, így is, és akkor is, ha ennyire nem tudunk, és ennyire nem lehet élni… Éppen ezért, valamint azért is, hogy meg ne rekedjünk valahogy ebben az érzelmes hangulatban, amiben, mint egyébként csaknem mindenben, legalábbis mindenben, amiben én is részt veszek, megint csak tisztán hallottam a hamis angolkürtöt, föltettem neki azt a nagyon is a szakmájába vágó, bölcseleti, bár talán csöppet sem bölcs kérdést, hogy miért van ez így? ez az egész roskatagság?, hogy végképpen hol és mikor „baltáztuk el jogainkat”?, hogy ennyire kérlelhetetlenül és ennyire végérvényesen miért nem lehet többé nem tudni azt, amit tudunk? és így tovább, mintha nem tudnám, amit tudok, de leküzdhetetlen beszédkényszeremtől, mint valami félelemtől, mint valami horror vacuitól hajtva: és doktor Obláth arcára most visszatelepedett a hivatásos bölcselői és a hivatásos magyarországi középhegységi, középmegélhetésű, középnézeteket valló, középkorú, középtermetű, középkilátásokkal rendelkező középértelmiségi arckifejezése, és cinikus, boldog mosolyának ráncai teljesen elnyelték résnyi szemét. Hangjába is tüstént visszatért a tárgyilagosság, sőt tárgyiasság, ebbe az olajozott, köntörfalazáshoz szokott, tulajdonképpen magabiztos hangba, mely csupán az életteljes dolgok fenyegető közelségétől bicsaklott meg egy pillanatra az előbb; és így ballagtunk hazafelé, két, tulajdonképpen jól öltözött, jól táplált, jól kondicionált, középnézeteket valló, középkorú középértelmiségi, két túlélő (mindketten a magunk más-más módján), két még mindig élő, két félhalott, és beszéltük, ami beszélhető még két értelmiségi között és teljesen fölöslegesen. Megbeszéltük, békésen, unottan, hogy miért nem lehet lenni; hogy az élet puszta fennállása tulajdonképpen műveletlenség, hiszen magasabb értelemben véve, magasabb szemszögből nézve, nem lenne szabad lennie, egyszerűen a történtek és a történtek állandó újratörténése miatt, érjük be ennyivel, oknak ez untig elég; nem is szólván arról, hogy a műveltebb elmék is már réges-rég megtiltották a létnek a levést. Felvetődött még – mindenre persze nem emlékezhetem, hiszen száz meg száz hasonló beszélgetés csengett vagy inkább kongott ebben a csupa zavarból és véletlenből létrejött beszélgetésben, amiként egyetlenegy alkotó gondolatot is ezer, feledésből újjáéledő szerelmes éj tölt el fenséggel és nagysággal –, mindenre igazán nem emlékezhetem, de azt hiszem, felvetődött még: nem lehetséges-e, hogy a létnek a levésre irányuló egész, tudatlannak mutatkozó erőfeszítése korántsem holmi elfogulatlan naivitás jele, ami most már azért túlzás volna és tulajdonképpen lehetetlen – ellenkezőleg, annak tünete, hogy csakis így, tudatlanul tud folytatódni, ha már mindenáron folytatódnia kell. És, hacsak nem sikerül a túlélés, ami persze csakis egy magasabb fokon (Obláth doktor) sikerülhet, erre azonban (duett) nemcsak halvány jelek sem mutatnak, de ennek éppenséggel az ellenkezője mutatkozik, nevezetesen a tudatlanságba süllyedés… Továbbá, hogy a tudva tudatlanság nyilvánvalóan a skizofrénia szindrómáit… Még továbbá pedig, hogy eszerint a világállapot átélésére (én) és realizálására (Obláth doktor), amire egyébként minden világállapot mindig is törekszik, hit, kultúra és egyéb ünnepi eszközök híján, ma egyedül a katasztrófa…"
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért /részlet/
Én csak azt mondom: figyelj a BRIC-re. (A mozaikszó Brazília, Oroszország, India és Kína által alkotott csoport beceneve.) Mert hogy most jött el az ő idejük. Szemben a világot eddig kormányzókkal. Közelebbről persze kuszább a kép: Brazília valóban repül – Lula da Silva elnök nagyot kavar, a tőke jól érzi magát, válságot elkerülték (vagy a válság kerülte el Brazíliát), olaj van dögivel (igaz, egyelőre a tenger alatt, de hírére ömlik a pénz a kontinensnyi országba.) Oroszok most épp rossz passzban vannak, de már jönnek kifele (felfelé tart az olajár), de már építik a csövet a Mennyei Birodalom felé (a végén összebútoroznak.)
Ja, hogy ne feledjem: Kína a második szuperhatalommá nőtte ki magát (ma már G2-ről beszélünk inkább G20 helyett), válságot alig érezték meg, halad a belső fogyasztás élénkítése, Obama tárgyal velük, a hang békülékeny. Kína segíteni akar Amerikának, (pedig zsarolhatná is ha úgy lenne kedve…) Talán még a renminbi (lánykori nevén: jüan) árfolyamának emelésére is kész lesz (régi Amerikai követelés…). India csöndben van, de ha valamit kell buherálni az IT-ben (softvare-t, hardvaret) a filmekben is mindig hindi fószert hivnak. És pakk, minden rendbe jön.
Marvin barátosnémék a műveltségről és a félműveltségrőldiskurálnak. Sokszor keveredtem már én is efféle vitákba, ahol a résztvevők képtelenek voltak egyezségre jutni abban, hogy ki tekinthetőműveltnek és ki félműveltnek.
Mi a követelmény? Nagy világirodalmi jártasság, kevesebb nemzeti, és/ vagy fordítva? Avagy hány kiló Esterházy, Nádas tart egyensúlyban öt kiló Tolsztojt, és egyebeket?
Hát kérem, én amondó vagyok, hogy a műveltség és a félműveltség között a határ valahol ott húzódik, hogy képes-e valaki összefüggésekben gondolkodni, avagy sem.
És szerintem ez bújik meg azon kitétel mélyén is, hogy a bölcsesség tulajdonképpen a valódi műveltség feltétele. Ugyanis bölcsnek lenni lehet kevesebb és több tárgyi tudással is. Viszont az összefüggések felismerése nélkül, az azokban való gondolkodás nélkül nemigen. Ez még annak az igazságával együtt is így van, hogy több ismerettel nyilvánvalóan könnyebben, gyorsabban és pontosabban ismerhetőek fel a különböző összefüggések.
Ezért hát a mondás, hogy okos ember még nem bölcs ember, de bölcs ember már okos ember!
Van egy hely, ahol azon morfondíroznak, hogy vajon jogában áll-e, és ha igen , akkor illik-e a médiának, a médiumoknak - kiemelten a közszolgálatiaknak - szélsőséges nézeteket valló csoportok vezetőit megszólaltatniuk, velük egy asztalhoz ülniük.
Abban, enyhén szólva is bizonytalan vagyok, hogy a média, a médiumok dolga lenne eldönteni, hogy megadja, megadják-e a jogot mindenkinek arra, hogy megszólalhasson! Mégsem! Azt hiszem, a szólásszabadság, az szólásszabadság!
Ugyanakkor a dolog - szerintem - éppen hogy azon a ponton áll vagy bukik, hogy az egyes ember/ek, személyiségek , potenciális meghívottak vajon mind valóban illetlennek, méltóságon alulinak tartják-e , hogy egy asztalhoz üljenek pl. V. G. és a vele azonos, szélsőséges nézeteket vallókkal. Hiszen meggyőződésem, hogy a politikusoknak, művészeknek, közéleti szereplőknek kellene/kéne ebben (is) példát mutatniuk a t. nagyközönség számára.
A média, a médiumok ugyanis funkciójuk szerint elsősorban pusztán közvetítenek, még akkor is, ha azzal egyben nyilván alakítanak, befolyásolnak is! És szerintem, mindenhol a világon hozott anyagból dolgoznak. Nézettségre ugyanis csakis így számíthatnak. Még a közszolgálatiak is. És ezt még akkor is így gondolom, ha a média mára már kisajátította a valóságot, azaz a tömegek számára azonossá vált vele. Az létezik, az van, ami a médiában megjelenik. Ami onnan hiányzik, az egyszerűen nincs!
Ezért hát, az már egy másik vita, másik diskurzus témája lehet, hogy a média, a médiumok e szerepükkel , e sajátos helyzetükkel visszaélnek-e, és ha igen, miképpen. Mert, hogy visszaélnek, azért az nem kérdéses.
Azt olvasom egy oldalon, hogy "Az öngyilkosság nem igen érdekel, sem a megtörtént esetek, sem mint lehetséges megoldás nem hoz lázba. Talán még leginkább, mint társadalmi jelenség az, ami elgondolkodásra késztet, de azért se vagyok oda."
Egy beteg társadalomban az egyének is betegek. És beteg egyének csak beteg szerveződéseket képesek képezni. Továbbá, Einstein egyik elhíresült gondolata, hogy Egy probléma nem oldható meg ugyanolyan gondolkodásmóddal, mint amilyenben az adott probléma keletkezett. Ez vonatkoztatható az indító, idézett gondolatra is, miszerint "Az öngyilkosság nem igen érdekel..."
Anno - és sajnos napjainkban is -, ugyanis pontosan ez az érdektelenség volt az egyik olyan körülmény, ami - többek között - jelentősen belejátszott a mai helyzet kialakulásába. Ez az érdektelenség mindenkor a betegedő , majd beteg társadalom sajátja. És ez rendesen a kezére játszik a mindenkori hatalomnak. Ahogy azt Jaksity György is megfogalmazta "A politikai osztálynak az az érdeke, hogy kaotikus, beteg, minél jobban legyengült legyen a társadalom, mert abban tud fennmaradni, mint egy jó élősködő. Ha ez egy fitt társadalom lenne, ezek az emberek már repülnének."
Kvázi abban, hogy ez bizony nem egy fitt társadalom (sőt, már-már a halálos betegség tüneteit mutatja), abban azért a mindenkori értelmiségnek, a tanult népeknek kiemelten nagy a felelőssége. Hiszen lényegi változást csak maga a társadalom indukálhat. Mert enélkül mindenféle társadalmi megújulás elképzelhetetlen, és akkor az általunk kiválasztott, kontraszelektált vezetőink bizony, ilyenek maradnak, amilyenek : tehetségtelenek, korruptak, gyöngék és tehetetlenek.
És még valami. Durkheim szerint nem az egyéni tényezők bírnak meghatározó befolyással az öngyilkosságok számára. Kimutatta, bizonyította, hogy e vonatkozásban elsősorban is a társadalmi tényezők a meghatározóak. Állítása, hogy az öngyilkosság elsősorban nem az egyének velük született tulajdonságaitól, hanem a rajtuk kívül álló és a rajtuk uralkodó okoktól függ. Így tehát nem lehet pusztán az öngyilkosság gondolatáig, annak elkövetéséig eljutó egyének nyakába varrni e felelősséget. Mert ez bizony, mindannyiunk közös felelőssége.
Márcsak ezért is igen lényeges és fontos lenne, hogy ne legyünk érdektelenek sem az öngyilkosság gondolatával foglalkozókkal, sem az azt elkövetőkkel, sem pedig az öngyilkosságok számának mindenkori alakulásával szemben. Ugyanis ez az attitűd is azon meghatározó attitűdök közé soroltatik, amely megváltozása nélkül - több másikkal együtt - lehetetlenség bármiféle társadalmi megújulásra számítanunk, nota bene rohanunk a társadalmi öngyilkosság felé!
A változásra, a változtatásra való képtelenség gyökere minden esetben az ön- és az abból következő élet-, és világismeret hiányában leledz.
A Kertész Imre - jelenség mögött is pontosan ez a mechanizmus húzódik meg. Kertész szavainak, nyílvánosságra hozott gondolatainak súlyától úgy próbálnak szabadulni - ma még sajnos túl sokan -, hogy azt minduntalan visszalökik, ráolvassák az író fejére. Ezt nevezik - a következményeit tekintve - beteges hárításnak, méghozzá olyannak, ami egyúttal pontos látleletét is adja a hárító(k) benső állapotainak, precízen megmutatva az adott felvetéshez való viszonyulásuk/viszonyulásaik lényegét.
Ha ugyanis az embernek tiszta a lelkiismerete, az adott kérdést illetően semmi elfojtott érzés, feldolgozatlan tapasztalat, előzetes tudás nem nehézkedik a lelkére, akkor bizony nem szükségeltetik sem a gondolat, sem pedig a szó meghamisítása. Továbbá a hamisító urak és hölgyek, e hatalmas nemzetszeretetükben éppen hogy a magyar nyelvről - a nemzet egyik attributumáról - feledkeznek meg. Méghozzá úgy, hogy kontextusukból kiragadott, értelmes és egyértelmű magyar mondatok mögül mossák ki az eredeti gondolatot, miközben a nem felismert önvád vezérelte beteges önvédekezésükkel a kiherélt, a megbecstelenített és/mert gondolattalanított betűsorokat a bűnbakképző gyűlölködés feneketlen mélységébe taszítják. Ott aztán gátlástalanul lehet nyitott szemmel vakon és ostobán vagdalkoznitovább.
Mindezzel pontos képet adnak arról, hogy képességesség híján vannak, hisz képtelenek saját gondolatokat, saját szavakat kicsiholni magukból, így hát elorozzák, ellopják , kiforgatják, kiüresítik, majdsaját pszichózisukat vetítve beléjük - azokat önnön lényegükre formázva - kreálnak és tartanak fenn hamis, torz valóságokat, valóságképeket.
Ha valami bűn, hát ez kérem, az a javából! Méghozzá nem csupán önmaguk , hanem mindannyiunk ellen elkövetett bűn, mert az emberi értelem ellen való.
"Nem az a kérdés, hogy megértenek-e, hanem hogy hajlandók-e arra, hogy megértsenek." (Kertész Imre)
Ami azokat a bizonyos falakat illeti, én azért javasolnék - mégha csak kipróbálásra is - egy másik megközelítést. Nevezetesen, azt, aminek eredményeként már-már a röhögőgörcs kerülget, amikor ezeket az össznépi hejehujákat látom magam körül. Mire gondolok?
Hát arra, hogy az ember, az emberiség - kisebb és/vagy nagyobb csoportjai, szerveződései - elképesztő kínok, nehézségek közepette , önmagukat pusztítva rendre felhúzzák a maguk ilyen és olyan falait, majd időnként lerombolva azokat, extázisban vonaglanak az omonózus helyszíneken. Hogy tulajdonképpen minek örülnek, nem is tudom. De szerintem ők sem! Mondom ezt még akkor is, ha természetesen tudom - és egy pillanatig sem becsülöm le a tényt - hogy nem kis dolog, ha családok újra összekerülhetnek, stb.
Csak hogy mind e közben ezek az emberek éppen azt nem veszik észre, hogy attól, hogy az egyik és/vagy másik irányba ugyan már szabadnak tűnik is a tér - miivel a fal nem áll már a képük előtt -, attól az önmagukban meredező orbitális falakmég mindig sértetlenek! Így tehát ez az egész faldöngetés csak egyfajta sziszifuszi ütöm-vágom, mint ahogy ez e fölötti vidámkodás sem más, csupán gőzkieresztésre szolgáló lehetőség a duhajkodásra.
Egy friss németországi felmérés szerint, minden nyolcadik német állampolgár visszaállítaná azt a falat, amelyik helyén (vajon hűlt helyén?) idestova már egy hete ömlik a sör, bor, pálinka, egyéb nedvekről most nem is beszélve. Arról majd kilenc hónap múlva, amikor megérkeznek a wand-baby-k!
Amikor éjszaka, már nem is tudom, hányadjára néztem meg Peter Greenaway ( az általam leginkább kedvelt két filmrendező egyikének - a másik Lars von Trier-) A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. remekbe szabott művét, ami ugye tisztán és egyértelműen vetíti elénk saját képünket, ahogy mindent és mindenkit felzabálva, az egész világot magunkba akarjuk tömni, hát beugrott, hogy a szájat franciául úgy mondják, bouche. Fonetikusan ejtsd, bus. Innen aztán már nem volt nehéz eljutnom az évszázados kitételhez, miszerint a magyar bizony busongó nép volt és van. Aztán hogy lesz-e, az majd még elválik.
Nagyon, de nagyon szeretnék a MARHÁK országában élni! Na, nem a marhákéban, ahogy az itt és most vagyon!
Ugyanis nem érdemtelen elmerengenünk azon a kérdésen, hogy akkor a MARHÁK - az ő országukban - az ő vélt vagy valós, jogos vagy jogtalan sérelmeikért vajon levágott gazdafejekkel borítanák-e be az illetékesekhez vezető lépcsősorokat.
Nem! Én ezt határozottan állítom! Ugyanis ők nem marhák, ők MARHÁK! És ez biza' óriási különbség!
Ez a sok marha pedig ebben az országban kérem szépen, nem más, mint ostoba, vérengző húskomplexum, amiknek, akiknek az agyát már valószínűleg valahol, valamikor, valamilyen másik dimenzióban már rég rálöttyintették az ottani ominózus lépcsőkre. És akik most agyatlanul , megvadulva pusztítanak mindent, amihez csak hozzáérnek.
Agyatlanságukban azt sem veszik észre, hogy mindezzel önmaguk teljes, azaz fizikai (ugyanis a mentális és értelmi már megtörtént) pusztulását is csak még jobban siettetik. Nem lesz kár értük! És akkor még finoman fogalmaztam.
Amikor John Cage arra vetemedett, hogy 4'33" c. kompozíciójában, a csöndet tette egyenértékűvé a muzsikával, művét a világ számos pontján előadták, ahol a muzsikusok 4 perc 33 másodpercen keresztül nem nyúltak a hangszereikhez.
Fehér zaj? - kérdezték sokan. És a kérdés teljesen jogos volt. Hiszen a fehér zaj egy olyan hang, hangzás amiben - adott tartományon belül és felbontásban- minden hangfrekvencia azonos erősséggel van jelen. Így hát csend csinálható vele. Erre léteznek is úgynevezett fehér zaj generátorok, illetve fehér zaj CD-k. Cage tulajdonképpen leginkább Malevics, Fekete négyzet c. képének megfestéséhez fogható és hasonlítható dolgot művelt.
A hangoknak két csoportja van. A zenei hangok és a zörejek vagy zajok. A fehér zaj (vagy véletlen zaj) a zajok közül egy olyan hang, amelyik nem periodikus, azaz minden frekvencia egyenlő mértékben van benne jelen (a spektrális energiaeloszlása független a frekvenciától), ezért nem beszélhetünk hangmagasságról. Ugyanis, mivel minden frekvencia megtalálható benne, következésképpen minden hanggal interferál. Ami azt jelenti, hogy minden hangot elnyom. Az emberi fül számára - mivel fülünk nem mikrofonként működik - a háttérzajnál erősebb zaj mindig elnyomja magát a háttérzajt. Legalábbis úgy érzékeljük.
Az ugye nem újság, hogy a hosszabb-rövidebb csöndek és szünetek szerves részei a zenének. De vajon a csend és a szünet fogalmak ugyanazon lényegiséget takarják? Úgy hiszem, nem. De ha ezt most tovább gondolom, akkor megfogalmazódik bennem az a kérdés is, hogy az Univerzumban egyáltalán létezhet-e, létezik-e szünet?
Nemrégiben a csillagászok egy új módszerrel támasztották alá a Világegyetem jövőjére vonatkozó, talán leglehangolóbb elméletet. Arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben a tér nem tágul örökké, ha egyszer majd újra elindul az összehúzódás, akkor az Univerzum története hirtelen a Nagy Bumm fordítottjában, a Nagy Reccsben érhet majd véget. Abban az esetben viszont, ha a tér örökké tágul, akkor az egy örökkévaló, ám hihetetlenül unalmas Világegyetem lesz, lehet majd.
Mindezeken akkor kezdtem el gondolkodni, amikor az ifj. Kurtág György zenéjére élő, létezőLadányi Andreát és Horváth Csabát néztem, a Ketten / Orfeusz tekintete című létdrámában. Mindazt, amit akkor és ott láttam, én nevezem létdrámának, ugyanis mind a táncelőadás, mind pedig a színpadi előadás kitételt igencsak szűknek érzem.
Minden lehet zene, amit az ember úgy hallgat - mondja ifj. Kurtág György, akinek a gondolatisága, zenéje nélkül ez a létdráma nem születhetett volna meg. Ugyanis az ő látásmódja, a hangokhoz való viszonya, az az érzéki kapcsolat, ahogyan ő ezt a viszonyt megéli és/mert gondolja, ez a látásmód pontosan olyan attributuma ennek az említett, létezésről szóló gondolatcserének, mint a Ladányi-Horváth páros világlátása, világértelmezése.
Ifj. Kurtág számára a hangok is emberek, melyekkel, melyeken keresztül történetek sorát meséli el. Mint ahogy Ladányiék számára is minden mozdulat maga az ember, az őt alkotó, őt megteremtő lényegiségévell együtt. Kurtág egyik igen alapvető, és meghatározó gondolata, hogy nem egyszerűen hátradőlve kell élvezni a befogadást, hanem úgy kell megélni, mint intellektuális sziklamászást.
Hogy ez mit jelenthet? Számomra azt, hogy mindig tudatában kell lennünk, annak, hogy a folyamatoknak, a történéseknek részesei vagyunk. Mint ahogy a madár teszi a levegőben! Ahogy repülés közben kell egyszerre magában hordania azt, amit éppen maga mögött hagyott és azt ahol éppen az adott pillanatban tart, ugyanis csak így láthatja, érezheti meg, hogy a közvetlenül előtte feltáruló pillanatban ,világban szárnyaival milyen csapásszöggel, mekkora sebességgel képes, tudhat a levegőben maradni.
Ezt az egyensúlyi állapotot azonban mindig veszélyeztetheti - és gyakran veszélyezteti is - azzal, ha akár maga mögé (vissza), akár maga elé (előre) túl messzire, túlontúl hosszú távra tekint. Ekkor ugyanis , az első esetben a múltjából túl sokat magában cipelve, elfáradva a jelenébe ragad. Ezáltal pedig képtelenné válik a jövőt érezni, megsejteni, mint ahogy az utóbbi esetben kiesik, kiszakad saját jelenéből, hiszen a túl messzire tekintés nagy vesztesége mindig a múltvesztés, ami egyben a jelen elveszítésével is jár.
Ifj. Kurtág zenéje, hangjai és Ladányiéklétmegmutatkozásai arra tanítanak bennünket, hogy ezt az egyensúlyi állapotot folyamatosan keresve , újra és újra megtalálva képessé válhatunk a számunkra addig ismeretlennek tetsző hangzások, csendek, érzékelésére, észlelésére és élvezésére, na és persze az általuk hordozott gondolatiság tovább gondolására. Ugyanis minden mibennünk, saját magunkban dől el! Ha tudomást veszünk erről, ha nem, akkor is.
„Vesztett éden”, van „Sóska sültkrumpli” és a „Bécsi gyors” ,ahol szól „A görény dala”, énekel "Az élő álarc avagy a hasonmás”. És „A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések” között jár " A takarítónő”, mert „Halni jó” !No meg a „Csodálatos vadállatok”, „Brahms és a macskák”. De ott van ” A Gézagyerek” meg ”A PITYUBÁCSI FIA” is, ahol „A Senák” veri az ablakot. Talán holmi „KERTI MULATSÁG” meg "KISHOLLIVÚD - DUPLA VAGY SEMMI KÉT RÉSZBEN”, de az is lehet hogy „Túsz-szedők”. Ez az „Első éjszaka avagy utolsó”, „A negyedik kapu”. „DE MI LETT A NŐVEL?” „Majd Hazatérés Dániába”, ahol „A szégyentelenek” és „VILÁGTALANOK”, „ANIMUS ÉS ANIMA”. „VÖRÖS BÁL” után Haszonvágy” „Faroktól fölfelé”. Csupa „IGÉZET”. És „A hatodik napon” „KÉZFOGÓ”. „MAGYAR ZOMBI” , mert „Egyszer élünk, örökké”, de kell „A szökés - Játék a Szerelemmel, a Szabadsággal és a Történelemmel”, a „Romokon emelkedő ragyogás”.
![[pipshow.gif]](http://1.bp.blogspot.com/_geiOtjejkew/R7mHf26CEEI/AAAAAAAABJg/GlPLuO0Vk5Y/s1600/pipshow.gif)
