13.2.17


Nyiss a világra, nyiss az életre!
Ha teheted, nézd meg!








Az emberi kultúrák rendkívül különbözőek és sokszínűek, egy dolog azonban közös bennük: az évezredek során a világ minden táján erős, mélyen beivódott prekoncepciók alakultak ki a férfi és a női nemmel, a két nem társadalmi szerepével kapcsolatban. 








De valóban ilyen markánsan különböznek a férfiak és a nők egymástól? Vagy az egyre népszerűbb gender-elméletnek van igaza, mely szerint a biológiai tényezők mellett a társadalmi hatások is fontos szerepet játszanak a különbözőségek kialakulásában? A filmben Katie Couric orvosokat, politikusokat, természet- és társadalomtudósokat faggat az izgalmas kérdésről – valamint olyan átlagembereket, akiknek a példája azt bizonyítja, hogy mára kezdenek elmosódni a határok a két nem képviselői között…

http://www.natgeotv.com/hu/musorok/natgeo/nemek-forradalma

2.2.14

Pliszé...

Istenem, hogy odavoltam én anno egy ilyen szoknyáért, miközben a gimiben egész szünet alatt a folyosóajtó mögött szorongtam valakinek a valamilyen csomagból kapott slicces fiúnadrágjában, és nagyanyám - akkor több mint röhejesnek számító - tükörnájlon blúzában. Á la córesz a családban! Udvarlóm viszont doszt akadott, és volt köztük francia, vietnami, olasz, arab, német, lengyel, görög és orosz is. Az orosz fiúkkal rendszeresen táncmulatságokra rántottak össze bennünket a tanarak. Úgy hívták: testvérosztály! A vietnami fiúkhoz meg matek korrepetálásra jártunk egy páran. A többiekkel évekig leveleztem, nagy divat volt az akkoron, bár én még ma is nagy levelező, mert hogy grafomán egy libusár vagyok. Aztán apám véletlenül összehozott valami német-magyar csereüdültetés keretében Axellel. De ő sajnos táncolni, azt nem tudott. Nem úgy, mint az a lengyel fiú, akibe a tánctudása miatt egészen belehabarodtam, és később majdnem hozzámentem feleségül. Párizsba viszont akkortájt én sem jutottam ki, csak sok-sok évvel később. Előtte ugyanis sürgősen Kijevbe kellett vonatoznom, ahol Pavel hitte azt, hogy a csodás színészi figurájával és teátrális nagyjeleneteivel levehet engem a lábamról. Pedig csak visszajátszottam neki a klassz, remekbeszabott jeleneteiben. Mindeközben cselesen csak és kizárólag Görögországba készültem, ahová aztán ki is jutottam, csak nem pont úgy, és nem pont akkor, ahogy és amikor én butuska azt elképzeltem. Viszont a pliszészoknyát soha, sehol nem kérték rajtam számon. Így aztán a mai napig nem értem, miért is vágytam én arra annyira, miért is szorongtam oly nagyon a hiánya miatt, ott a gimnáziumi folyosóajtó mögött, a szünetben.

20.12.13

Nem számít - avagy a cég ajándéka.

Tegnap, amikor az esti órákban hazafélé igyekeztem, az egyik igen csinos belvárosi utcácskában észrevettem egy hajléktalan férfit, aki egy kapualj lépcsőjén ült, hónaljig vattapaplanba burkolózva, ám feltűnően egyenes (hát)tartással. Az ölében nyitott könyv, olvasott. Az ünnepi kivilágítás ugyanis megtette a magáét, fényárban úszott körülötte minden. Az utcácskacsinosságát persze nem ez adta, az csak úgy megvolt neki!
Szóval, ott álltam az olvasó homeless-szel szemközti járdán, és kerestem a kitett kalapot, műanyagbögrét vagy tányérocskát, ahogy az lenni szokott, de sehol nem találtam. Aztán vártam, mikor néz már ki végre a könyvlapok sorai közül, hogy odaléphessek hozzá, de meg se zavarjam, és átadhassam neki azt a kevéske magamét, amitől aztán - bár nem minden lelkiismeretfurdalás nélkül - tovább mehessek! Ekkor vettem észre, hogy közvetlenül az olvasó ember mellett egy hatalmas létra ágaskodik, rajta két cégdíszítővel, akik éppen a hajléktalan ember feje fölött ünnepesítették az üzlet portálját. Hirtelen elképzelni sem tudtam, hova a búbánatba férhet még el ott egy fényescsillag és/vagy biluxoló vörösmasni, hiszen az utcácska már így is kész szemkáprázat volt attól a sok hivalkodó, mindenhonnan tömbökben csüngő-lógó kis aprófény-tömegtől! Ám ezek az ügyesfiúk találtak annyi sötét pontot, ahová még bepásszinthattak egy-két arany-és ezüstcsillagocskát a rajtuk himbálódzó, villogó és foszforeszkáló vörösmasnikkal együtt. Hát ezt sem egy dizájner fundálhatta ki! - gondoltam, majd azt is, hogy ha mégis, hát akkor itt bizony kurva nagy baj lehet! Illetve van!
Na, de nehogy odafagyjon a talpam a csinos kis utca csinos kis keramitköveihez, már éppen indulni akartam a túloldalra, amikor látom, hogy odafentről elindul egy fényescsillag, és formásíves félkört rajzolva a homeless feje fölé, egyenesen az ölébe, oda az ő nyitott könyvének a kellős közepibe pottyan. Na erre már ő is felkapta a fejét. De ekkorra már ott álltam előtte. Így aztán tisztán láthattam a tekintetén, hogy ő valójában még nem szállt ki a könyvlapok sorai közül, mintha a levegőben tovább olvasott volna, úgy keresett, kutatott az esti égbolton valamit, talán éppen a helyét ennek a lepottyantott, esetlen kiscsillagnak. Már nekem sem fázott a lábam, de lehet, csak nem éreztem, mert úgy vitt magával ez az ember, az ő átszellemült tekintetével, hogy azt is elfeledtem, merre, hova is indultam. Nem is tudom, mi történik, ha hirtelen nem zúdul ránk, nem reccsen közénk az egyik díszítőember érdes torokhangja:

- Faszikám, dugd nyugodtan zsebre, nem számít, a cég ajándéka!

Sírni támadt kedvem! Illetve egy frászt kedvem, csak nem bírtam visszatartani! Gyorsan az ölébe tettem az én semmi adományomat, és elkotródtam. Később nagyon szégyelltem magam, amiért mindeközben egyszer sem tudtam rámosolyogni.

4.10.13

Tegnap a Blahán ...

Tegnap a Blahán, az 5-ös megállójában a táskám gondolt egyet, és csak úgy ukmukfukk lecsúszott a vállamról. Egy maszatos képű kisklambó azonnal ott termett, és fél pillanat alatt a kezembe adta, majd mélyen a szemembe nézett, és csillogó tekintettel hozzátette: Azért el is szaladhattam volna vele! Hogy utána mi történt, na, az már csak ránk tartozik. 

28.8.13

Bécsy Tamás ma lenne 85 éves.

Egy eredeti gondolkodó emlékére

Bécsy Tamás [1928–2006]

Kerényi Ferenc  tanulmány, 2008, 51. évfolyam, 6. szám, 685. oldal

1935-ben, amikor dr. Németh Antalt, a Nemzeti Színház frissen kinevezett, 32 éves igazgatóját a debreceni, akkor éppen gróf Tisza István nevét viselő tudományegyetem magántanárnak hívta meg, a kinevezési okmány szakterület-rovatába ez került: “ún. színháztudomány”. Pedig akkor a teatrológia, pontosabban a színháztörténet Bayer József életművében, az 1913-tól publikáló Pukánszkyné Kádár Jolán és mások könyveiben, tanulmányaiban már egy emberöltő óta vívta szabadságharcát az irodalomtörténettel szemben. Helyzetén, megítélésén a Pesti Magyar Színház megnyitásának századik évfordulója javított 1937-ben, amikor a keresztény-nemzeti politika a teátrumot a szellemi végvárak sorába emelte. Néhány év múlva megtörtént a módszertani megújhodás is. Hont Ferenc, miután a hagyományos történeti diszciplinák forrásbázisán és metodikájával nem tudta kutatni az eredetet, új utat keresett (Az eltűnt magyar színjáték, 1940), amelyet utóbb Székely György, Németh Antal hajdani lektor-dramaturgja fejlesztett teljes rendszerré. Ez a komplex színjátéktípus-leírás, amely tucatnyinál több, megadott és kidolgozott szempont értelemszerű alkalmazásával írja körül egy-egy korszak színházi konvenciórendszerét.
A színháztudomány másik két szakága közül a kritika éppen az 1930-as években hajtotta végre azt a fordulatát, amelynek következményeit máig magán viseli. Az előadás értékelő dokumentálásából, amely addig még az impresszionistának nevezett kritikát is jellemezte, irodalmi műfajjá vált, amelyben a színházkritikus saját íráskészségét bizonygatta, és fejben mintegy ellenrendezte a látott előadást. Az elméleti gondolkodás magányos írásokra korlátozódott. A Németországban végzett Németh Antal munkájának (A színjátékesztétikájának vázlata, 1929) nem lett folytatása, és hogy mire volt igény a művelt közvéleményben, azt a lexikon-helyzet mutatja. A Németh Antal szerkesztette Színészeti Lexikon (1930) egzakt és elméleti tisztázásra törekvő szócikkei helyett a Schöpflin Aladár jegyezte Magyar Színművészeti Lexikon (I–IV, 1929–1931) vált népszerűvé, a maga fecsegős, anekdotázó modorával.
A helyzet 1945 után sem változott. Sőt. A kritika ideológiai műfajjá alakult, a befolyásolás, az ítéletmondás primér eszközévé, és a kritikusok ezt a privilegizált helyzetüket voltaképpen a rendszerváltásig megőrizték. Bizonyítékok erre sorjázó köteteik, amelyeket abban az illúzióban szerkesztettek egybe, hogy (egyetlen vagy legfőbb forrásként) belőlük a korszak színházi élete maradéktalanul kirajzolódik. A marxista színházelmélet nem lépett előre, sem az ábrázolásmóddá kiterjesztett realizmus-fogalom, sem a Lukács Györgytől a drámára alkalmazott “különösség” kategóriája révén. Még az 1970-es években is publikált olyan szerző, aki könyve summáját egyetlen mondatban foglalhatta össze: a dráma tükrözi az életet, a színházi előadás tükrözi a drámát.

E bővebb tudománytörténeti áttekintés azért volt szükséges, hogy érzékeltessük, miféle nehézségekkel kellett szembenéznie annak, aki Magyarországon dráma- és színházelmélet művelésére adta a fejét. Ha hozzávesszük, hogy a 70-es években a nemzeti drámakánon darabjainak nem volt kritikai kiadása, meg sem indult az iskoladráma-program, az európai művelődés-, irodalom- és drámaelmélet alapműveinek elérhetősége pedig korlátozott volt, nagyjában-egészében előttünk áll a szellemi környezet, amelyben Bécsy Tamás megkezdte akkor még magányos harcát az elmélet elismertetéséért.

Lehet ugyan az eddigiek alapján visszatekintve, kényszer szabta eredetiségről beszélni, ám könyve (Adrámamodellek és a mai dráma, 1974, 20012) annak idején frenetikus hatást keltett. És nem is elsősorban a színházművészet és a színháztudomány művelőinek szűk körében, hanem a magyartanárok népes táborában, akik évről évre megfelelő módszertani szakirodalom híján küszködtek a kötelező drámaolvasmányok feldolgozásával. A kötet, a “mai” drámáról szóló fejezeten kívül harminc klasszikus vagy félklasszikus szöveg elemzésével szolgált. Bécsy a hagyományos konfliktus helyébe a dráma kritériumává a szituációt tette meg mint “speciális viszonyrendszer”-t, a drámát pedig úgy definiálta: “…ami egy eredetileg szituációba zárt életjelenség, élettartam megvalósulását – a szituációban levőség potencialitásából kilépve –, cselekménnyé alakulását tükrözi…” A címadó modell pedig így alakult:
A drámamodell-könyv a három magyar nemzeti dráma közül a Bánk bánt konfliktusosnak, a Csongor és Tündét meg Az ember tragédiáját kétszintesnek minősítette. E besorolásokat máig használjuk; azokkal a finomításokkal, amelyeket maga a szerző hajtott végre a későbbi évek folyamán: a Bánk bán sokat vitatott V. felvonása két középpont (II. Endre és Bánk) köré szerveződik, Az ember tragédiáját pedig összekapcsolta a középkori misztériumjátékok világszintjeivel. Az irodalomtörténet sem emelt óvást, hiszen a Bánk bánzárórészét mindig is törésnek, a már romantikus belső konfliktus kettős jelentkezésének érezte, a Csongor ésTünde esetében tükördramaturgiának nevezte a szinteket, és a Tragédia szakirodalmában is volt hagyománya a polifón szerkezet kimutatásának. A középpontos hazai műveket Bécsy Csokonai Vitéz Mihály életművében találta meg, amikor elemezte a két debreceni (TempefőiGerson) és a két csurgói szöveget (Cultura,Karnyóné): A drámaelmélet és dramaturgia Csokonai műveiben, 1980. A címben jelzett kettősséget pedig úgy oldotta fel, hogy a drámaelmélet a “bemutatott”-ban, míg a dramaturgia a “bemutatás”-ban érvényesülő törvényszerűségekkel foglalkozik.
A komplex színjátéktípus-leírás tanulmányozása és elfogadása (meg a személyes barátság Székely Györggyel) mintegy felszabadította Bécsy Tamást, hogy a drámára koncentráljon, szakítva dráma és színház eladdig automatikus mellérendelésével. Fő feladatának egy drámaontológia megírását vallotta, voltaképpen 1976-tól kezdve, amikor megjelent Lukács György utolsó műve, A társadalmi lét ontológiájáról. A megvalósult munka (A dráma lételméletéről, 1984) egyszerre mutatta a drámamodell-könyv fogalomtárának következetes használatát, a történeti vizsgálódásokból levont elméleti következtetéseket és a mester – hiszen mindig is a “Lukács-óvoda” neveltjének tartotta magát – hatását, beleértve olykori kritikáját is. A “szituáció”, építette tovább a drámamodell-könyv alaptételét, a dráma Nevek (alakok) közötti viszonyrendszerének az a pillanata, amikor az statikusból dinamikussá, most változó viszonyokká alakul át, amelyek a Dialógusban realizálódnak. Ez a drámai műnem ontológiai törvényszerűsége. Hozzátehetjük: folyamatossága révén elméleti alap a történetiséggel való együttműködésre.
“A drámaelmélet kérdései szükségképpen elvezetnek a drámatörténethez, mint ahogy egy drámatörténetnek – ha hiteles kíván lenni – el kell jutnia az elmélet törvényszerűségeihez. (…) Úgy gondoljuk, történet és elmélet között nincs (…) hierarchikus viszony, a kettő egymást kiegészíti” – írta Bécsy Tamás ennek szellemében aRítus és dráma (1992) előszavában, mielőtt könyvének témájaként a drámai műnem kialakulásának taglalásába fogott volna. Ezt a változatlannak megmaradt elvet megvalósulásukban mutatták az évek során sorjázó kötetek, az említetten kívül a Mi a dráma? (1987), amely a görög tragédiától a 19. század végéig dolgozta fel tárgyát; a Kalandok a drámával. Magyar drámák 1945–1989 (1996), a Drámák és elemzések(2002), Magyar drámákról. 1920-as, 1930-as évek (2003), de akár Örkény-könyve is (“E kor nekünk szülőnk és megölőnk.” Az önismeret kérdései Örkény István drámáiban, 1984), elsőként kötve a szerzőt a kevéssé elterjedt madáchi dramaturgiához.
Az együttműködés csúcspontját Bécsy alighanem a színháztörténeti kézikönyv három kötetének munkálataiban érte el, amelyeknek elméleti fejezeteit ő írta. Munkamódszerét közvetlen közelről figyelhettem meg, amikor a Magyar színháztörténet 1790-1873 (1990) három fejezete készült: A 18. század végének magyar dráma- és színházelméleteAz európai romantikus dráma- és színházfelfogás hatása a magyar fejlődésreDráma- és színházelmélet 1849 után. Dráma és színház itteni együtt emlegetése, mellérendelése nem visszalépés volt a részéről, hanem a történetiség érvényesítése: a magyar színjátszás korai korszaka egyértelműen nyelvi meghatározottságú, tehát írott dráma-központú volt. Ugyanakkor kimutatta azokat a törekvéseket is (elsősorban Egressy Gábor elméleti írásaiban), amelyek a színjátszás egyenjogúsítását célozták. A nagy, enciklopédikus tudású, ekkor már nemzetközi sikereket is elkönyvelő professzor minden egyes forrást újból kézbe vett, hátha az újraolvasás új gondolatmeneteket indít el benne. Az első megfogalmazású szövegeket szerette – munkatársi, tanítványi körben – megvitatni, a kifejtett ellenérvek segítették mondandójának világosabb megfogalmazásában. Így válhatott iskolateremtő pedagógussá, így válhatott kollégájává mindenki, aki ezeket a játékszabályokat elfogadta. Egy dolgot nem tűrt, az érvelés nélküli kinyilatkoztatásokat – akár akadémikus, akár egyetemi hallgató élt velük.
A drámaontológia befogadását az eladdig maradéktalanul érvényesülő ismeretelméleti szempont akadályozta, a teljes meg-nem-értéstől vagy érteni-nem-akarástól az óvatos helyeslésig, még a könyv akadémiai minősítési eljárása során is. Az azonban ma már kétségtelen, hogy Bécsy Tamásnak és a műveire háramlott kétségeknek, kritikáknak, ellenérzéseknek nagy szerepe lett abban, hogy utóbb az irodalomelmélet már kisebb ellenszelet kapott, és viszonylag gyorsan teret hódíthatott a tudományos közgondolkodásban. És mint az az úttörők esetében lenni szokott: amíg a később jöttek, az újabb és újabb divatirányzatok magyarországi helytartói sikeresen lépdeltek előre a ranglétrán, addig az európai tudományossággal naprakész viszonyban lévő Bécsy Tamásból sohasem lett akadémikus.
A drámaontológia megírása és hatása egyértelműen felvetette egy színházontológia lehetőségét és szükségességét. Bécsy Tamás ezúttal is folyamatosan dolgozott, a könyvet 1987 és 1991 között írta meg, de az csak 1997-ben jelenhetett meg: A színjáték lételméletéről. (A megírás kegyelmi állapotáról, munkatársairól és a megjelentetés során tapasztalt elmélet-ellenességről, amelyhez a rendszerváltás következtében beállott kiadói viszonyok társultak, a könyv utószavában adott számot.) A könyv talán legfontosabb, V. fejezete azonban már 1990-ben olvasható volt a Színháztudományi Szemle 28., ünnepi számában, amely a hivatásos magyar színészet 200. évfordulóját köszöntötte: A teljes színjáték-Mű és ontológiai egyneműsége. A könyvbe azután annak III. fejezeteként épült be, és az egyik színjátékelem, az írott dráma ontológiájának összefoglalásaként. A színjáték lételméleti alapelemének azonban nem ezt, hanem a színészt tekintette saját testével, a lukácsi “egynemű közeg” fogalmi tágításával. A színjáték ontológiai törvényszerűsége tehát az, hogy “valaki más emberek számára olyan valakit jelöl, aki nem ő maga.” Némileg egyszerűsített sémában ábrázolva a színjáték–Mű összetevő komplexumait és a korábbi művek fogalomkörét is bevonva:
Az ábra a színháztörténet számára is elfogadható volt, mivel a komplex színjátéktípus-leírás szempontjai végső hármasságának (aki játszik, amit játszik és akinek játszik) megfelelt. A rendezőről a színház lételméletének XI. fejezete szólt (A rendező ontológiai helye és státusza). Őt Bécsy Tamás olyan alkotóművészként definiálta, akinek tételezett célja a MŰ létrehozására csak úgy valósítható meg, ha más, azt realizáló emberek tételezett céljává válik. Sémánk tehát, most már a rendezőt is belefoglalva, így módosul:
 Visszatekintve a “rendezői színház” rövid, a 19. század végétől létező történetére, Bécsy megállapította, hogy a rendező “ontológiai értelemben nem szükséges”. Alighanem ennek a megállapításnak a következménye, hogy amíg a munkahipotézis első szakmai vitáján még rendezők is szép számmal jelen voltak és megnyilatkoztak, addig a kész könyvet a gyakorló színházművészet, amely éppen a sorok között üzenő rendezői színház nagy korszakát élhette meg az 1980-as években, csaknem egyöntetűen elutasította.


Nem lenne valamelyest is átfogó a kép azoknak a vitáinknak említése nélkül, amelyekben a másik vélemény elfogadása volt a végeredmény, egymás meggyőzése nélkül. Ilyen volt például a romantika megítélése – ő fenntartotta Lukács György vélekedését erről a stílusirányzatról, és még 2000-ben, Vörösmarty Mihály születésének székesfehérvári emlékünnepén is vitatkoztunk a költő színikritikáiról, melyeket ő realista igényűnek tartott. Igaza lett viszont a teatrológia szervezett felsőoktatási megszervezésében, tanszék-alapításban, az érdeklődők korlátozás nélküli képzésében, amelyet mi, néhányan a nyelvterület és a szakterület kicsiny volta és viszonylagos telítettsége miatt éreztünk akkor, 15-20 évvel ezelőtt amerikai ízű túlzásnak.

Bécsy Tamás teljes életművet hagyott maga után. Megírta, megírhatta azokat a könyveket, amelyeket fontosaknak tartott, és megérhette még munkái összkiadását is. Akik ma színházelmélettel foglalkoznak Magyarországon, kivétel nélkül – valamilyen fokon – az ő tanítványai. Gyakran az ő más véleményekre odafigyelő, azokat elfogadó toleranciája, erkölcsi és szakmai következetessége, szigorúsága nélkül. Jó lenne, ha a nagy színészegyéniségek 19. és a nagy rendezők 20. százada után eljönne a szintézis időszaka, a művelt Néző 21. százada. Ehhez pedig szükségünk van, szükségünk lesz Bécsy Tamásra.




P. Müller Péter

Bekezdések Bécsy Tamásról

Nagyon sokan ismerték és szerették, a fiatalok nemzedékeit oktatta közel fél évszázados tanári-tudósi pályája során. November 9-én sok százan vettek tőle búcsút a Farkasréti temetőben, tanítványok, pályatársak, kollégák, barátok, akik Budapesten, Pécsett, Veszprémben és az ország más részein folyt szerteágazó szakmai életének részesei voltak.

- A dráma- és színháztörténet tudósa, a hazai színháztudomány egyetemi szintű meg-alapítója, az MTA Színháztudományi Bizottság tagja — egy időben elnöke —, tanszékvezető, intézetigazgató, egyetemi tanár, és számos tudományos tisztség viselője volt.

- Az 1928-asok nagy nemzedékéhez tartozott, aki bár személyes sorsában elszenvedte a huszadik századi magyar történelem és politika csapásait és fordulatait, mégis mindig erőt, következetességet, vitalitást sugárzott magából. Olyan volt, mint egy nemes vad, akit semmilyen helyzet nem tör meg és nem kényszerít térdre, és aki a köpönyegváltások és érdekalkuk hosszú évtizedeiben is tartást és önazonosságot mutat.

- 1952-ben a szegedi egyetem magyar szakán végzett. Az ötvenes évek közepétől a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgja volt, később a Pécs-bányatelepi Általános Iskola, majd a Nagy Lajos Gimnázium tanáraként diákok ezreit oktatta a magyar irodalomra, és diákszínjátszó rendezőként fiatalok nemzedékeivel szerettette meg a színházat és ismertette meg a kortárs drámát.

- Tudományos pályája középiskolai tanár korában indult, a Nagy Lajosban oktatva írta meg kandidátusi értekezését. 46 éves volt, amikor ez az első könyve, A drámamodellek és a mai dráma megjelent. E kényszerűen későn indult tudományos pálya azután meredeken ívelt felfelé. 1973-ban a Pécsi Tanárképző Főiskola Irodalom Tanszékére került, és rövidesen megírt akadémiai doktori értekezése (A dráma lételméletéről) nyomán 1978-ban az ELTE egyetemi tanára lett. 1982-ben (budapesti otthonát és munkáját fenntartva) visszatért Pécsre, hogy részt vegyen a magyar szakos egyetemi képzés, az „egységes tanárképzési kísérlet” kidolgozásában. Nevéhez fűződik a Pécsi Egyetemi Színpad létrehozása is. Tanári pályafutását a Veszprémi Egyetemen fejezte be, ahol 1994-ben megalapította és vezette a Színháztudományi Tanszéket, s ahonnan két évvel ezelőtt köszönt el az őt mindig éltető és inspiráló diákoktól.

- Tudományos munkásságában előbb a hatvanas évek strukturalizmusa, majd Lukács György ontológiája kínálta azt a filozófiai, szemléleti és módszertani alapot, amelyből kiindulva saját szakterületén, a dráma- és színházelméletben jelentős új felismeréseket fogalmazott meg, és meghatározó tudományos eredményeket ért el. Tizenhat könyvet és háromszáznál több tanulmányt publikált.

- Tudományszervezői munkásságában az ügyek iránti szenvedélyes elkötelezettség jellemezte. Azért alapított és vezetett egyetemi, akadémiai intézményeket, hogy egyrészt az irodalom- és színháztudomány szakmai pozíciót erősítse, másrészt helyzetbe hozzon fiatalokat, kollégákat, pályatársakat. Senkire nem volt féltékeny, és sokkal több emberen segített, mint ahányan ezt neki viszonozták.

- Pécs nagyon sokat köszönhet neki. Közel négy évtizeden át a város kulturális életének meghatározó alakja volt, még akkor is, ha ez a szerep nem öltött formális kereteket. Pedagógusként gyakorolt kisugárzó hatása felmérhetetlen és felbecsülhetetlen.

- Bár hosszú évtizedeken át Pécsett (is) élt, mindig a vizeket kereste. Amikor tudományos pályája a hetvenes években kibontakozott, a nyarakat Balatongyörökön töltötte, ott írta könyveit. A nyolcvanas években Kulcs lett az a hely, a Duna partján, ahova szabadidejében alkotni elvonult. Aztán végül a Velencei-tó következett.

- Volt benne valami Brechtre emlékeztető. A tüskehaj, a szemüveg, a cigaretta és a konyak, az intellektualitás hangsúlyozása és az alanyi/lelki oldal mellőzése, szövegeinek szikársága, tudományos nyelvhasználatának szárazsága, ugyanakkor az ügyek, elvek és emberek iránt érzett és kinyilvánított szenvedélyessége.

- Egyszerre sugárzott erőt és együttérzést. Igazi nevelő volt, a diákjai közé tartozott. A gimnáziumban együtt focizott a fiúkkal, a főiskolai szakesteken fellépett (pl. a János vitéz Iluskájaként), meghatározó tagja volt a Hazai Esték című egykori televíziós vetélkedő díjnyertes pécsi csapatának. Mindenki, aki ismerte, őriz róla szeretni való, mosolyogtató élményeket, általa hangoztatott elveket.

- Ilyen volt az a felvételiken gyakori mondata, hogy az irodalmat nem szeretni kell, hanem tudni, szeretni a káposztás cvekedlit kell. S ugyancsak a felvételiztetés kapcsán mondta sokszor, hogy ha egy pedagógus a gyermeke gyanánt egy tököt gurítana is be a vizsgára, azt akkor is fel kell venni.

- 60. születésnapjára 1988-ban Kulcsra, ottani kertjébe hívta pécsi barátait, tanszéki kollégáit, s a maga főzte ebéd után a társaság lement a Dunára, ahol egy nagyot úszott. 70. születésnapját konferenciával, tisztelgő kötettel, múltidéző kerekasztal-beszélgetéssel köszöntötték Pécsett kollégái és hazai pályatársai.

A dráma- és színháztudomány, az irodalomtörténet egyik legismertebb hazai professzorát 2006. október 26-án érte a halál Budapesten. Végakarata szerint Hamlet szavaival búcsúzott: „If it is be now, t’is not to come; if it be not to come, it will be now, if it be not now, yet it will come; the readiness is all.”*

*„Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni.” Arany János fordítása



27.8.13

Apropó! Na, vajon kinek ismerős mindez?

Miután nemrégiben harmadmagammal megfúrtuk a 216 lakásos lakásszövetkezet vezetősége által évek óta önmaguk számára jogtalanul ( közgyűlési szavazás, határozat nélkül!) és több éve rendszeresen elszámolt 13. havi bérjellegű összegek kifizetését, hát gondolt egyet a rablóbanda, és a következő közgyűlésen rögvest megszavaztatta az aktuális járandóságuk több mint kétszeresét,ami a gyakorlatilag semmittevésként értékelhető tevékenységükhöz mérten már amúgy is meglehetősen magas volt. Ezzel immár hónapok óta nem csupán a bebukott 13. havi összeg többszöröséhez jutnak hozzá ( és/mert nem csak évente egyszer, hanem havonta), de azt a már megelőzően is elképesztő arányt (ill. aránytalanságot), ami a tulajdonosok által a fenntartásra befizetett költségek és a vezetőség tiszteletdíja és bérköltségei (járulékokkal együtt) között fennállt, sikerült nekik 80 százalékra növelni. Egyszerűbben: a lakók által befizetett fenntartási költség 80 százaléka megy a zsebükbe. Ez még akkor is irreálisan magas lenne, ha még dolgoznának is érte valamit. Tehát ennek az ostoba háznak a lakói tulajdonképpen nem a saját tulajdon épületüket tartják fenn, hanem a vezetőséget. Na, semmi csoda, az épület úgy is néz ki, kívül is meg belül is! A közgyűléseken agyhalottak gyülekezete ül, akik – nem mellesleg a vezetőség által foglalkoztatott (értsd jól megfizetett) ügyvéddel egyetemben - természetesnek tartják, hogy a napirendi pontokkal, különféle előterjesztésekkel kapcsolatos hozzászólásoknak, véleményezéseknek nem a szavazások megtörténte, a döntések meghozatala előtt, hanem mindezek után, jelesül a közgyűlés legvégén van/lehet csak helye. Ez az ügyvéd képviselte egyébként a vezetőséget mindazokon a bírósági pertárgyalásokon, amelyeket szintén harmadmagammal indítottunk, és nyertünk meg a lakásszövetkezet vezetősége ellen. Irdatlan egy meló volt! Csakhogy a lakók számára ez sem jelentett semmit, sőt! Még ránk haragudtak, és haragszanak ma is, amiért a vesztes perek költségei természetesen a lakóközösséget terhelték. Na persze a lakásszövetkezet elnöke és pribékjei - ahogy azt ma mondani szokják a zokosok - "remek kommunikációs munkát folytatnak". Hazudnak, lopnak, csalnak és zsarolnak, éjjel nappal! A közeg meg tátott szájjal bámul, és hajbókol, miközben hatalmi tényezőként kezeli a saját maga által választott vezetőséget.

Most már csak arra kell/kéne tudni rájönni, hogy vajon a fejtől büdösödik-e a láb, avagy fordítva! Én arra tippelek, hogy valójában egyik sem látott még tisztavizet!

15.8.13

Nabasszus !

Hetek óta válságban vagyok. Sehogy sem bírok megbirkózni egy problémával, egy komoly problémával. Persze válságba is azért kerültem, mert már két éve lankadatlanul küzdök vele, de hiába. (A nem-küzdéssel is próbálkoztam, de az is hasztalannak bizonyult.) A tanácstalanság mára már minden erőt kivett belőlem. Olyannyira, hogy a mai madáretetésből már haza se akartam jönni. Aztán most az előbb, innen a hátam mögül a kismocsokból hirtelen kigágogott valami liba, és torka szakadtából ordította a párjának: " Mert te mindig találsz magadnak a világban valamit, ami fontosabb a saját életednél!" Hopp - gondoltam, megálljunk! Illetve megálljak! Lehet, ez a bibi velem is, talán én is itt, így rontom el ezt az egészet? Na, de majd holnaptól.. - határoztam el gyorsan. Holnap reggel majd fogmosás közben jól a szemebe nézek, és megpróbálom meggyőzni magam róla, hogy milyen nagyon fontos is nekem az én életem. Csak azt nem tudom, akkor mit válaszolok majd magamnak, ha rám kérdezek, hogy: na de mi az a valami ebben a világban, ami az én életem, ami mindannál fontosabb, aminél pedig mégsem.   (●)(-)

1.8.13

Mindennapi szégyenkendőzködésünket add meg, uram, nekünk!

Szörnyen nehéz egy éjszakám volt. Úgy fél három körül észrevettem, hogy valaki becsukta a bejárati ajtómmal szemközti lépcsőházi ajtót, amit azért szoktam nyitva tartani, mert az én ajtómon szerencsére van egy kisablak, így a kislakásom valamicskét még ebben a dögmelegben is átszellőztethető. Tehát kimentem, hogy újra beengedjem a levegőt a lépcsőházba, és rajta keresztül az én kis vackomba, amikor hirtelen egy férfi ugrott elém a földről, és zavarában sűrű bocsánatkérésekbe fogott. Én ijedtség helyett csak némán bámultam abba a meggyötört, sovány arcába, amit a beszűrődő holdfény amolyan riasztó bánatoskékre festett. A hajléktalanság minden felismerhető jegyét ott láttam rajta. Rémült volt. Azt hiszem, sejtem, mire számított. Hiszen nemrégiben történt, és éppen itt, ebben a lépcsőházban, hogy télvíz idején két hajléktalant a kedveslakók olyan embertelenséggel lökdöstek végig a felső emeltről lefelé, egészen a kapun kívülre, oda, az akkor éppen mínusz 10 fokba, hogy bárkinek is képtelenség volt őket megállítani. Engem például nagy buzgolkodásuk közben úgy a falhoz löktek, hogy csak úgy nyekkentem. 


Szóval, akkor most mi legyen? - kérdeztem magamtól. Természetesen mondtam a férfinak, hogy semmi gond, ha fázik, nyugodtan hajtsa csak be azt az ajtót, és nem kell elmennie innen egy óra múlva sem, ahogy mondogatta, maradjon csak, ameddig jól (?!) esik neki. Majd megkérdeztem, nincs-e szüksége valamire, és ha gondolja, szállót is tudok értesíteni, ahol esetleg helyet találhat magának. És bár meglehetősen halkan és kimérten, de annál határozottabban válaszolta, hogy köszöni, de neki semmire sincs szüksége, semmire! Egy ideig egyik lábamról álltam a másikra, meg vissza, majd tétován, magamhoz képest szokatlan esetlenséggel visszaavászkodtam a lakásba. Ám sehogy sem volt nyugtom. Olyan nagyon szégyelltem magam, hogy majd belepusztultam. Mert egyre csak úgy éreztem, be kellett volna hívnom, étellel kínálnom, esetleg egy kád meleg vízzel is..., mert mégis micsoda egy fosvilág ez a miénk, hogy én itt szégyenkendőzködöm a kényelmes lakásomban, miközben egy ember odakint ül a kövön és bámulja a törött lépcsőházi üvegen át azt a hamisholdat ! 

Sokáig kellett viaskodnom az érzéssel, mire sikerült magamnak bevallani, hogy debizony félek! Félek egyedül maradni vele a lakásban, hiszen azt sem tudom, kicsoda. Elaludni viszont nem tudtam, de nem is igazán akartam, mert még a gondolatától is rettegtem, nehogy megint jöjjenek a kedveslakók, aztán nekiessenek, mint anno a többieknek. Viszont félelem ide vagy oda, azt végül meg nem állhattam, hogy később egy kisebb plédet és egy szatyor kaját össze ne csomagoljak, és oda ne csempésszem a kucorgó (már alvó) ember mellé. Emlékszem, hajnali négykor még fent voltam, de aztán elbóbiskolhattam, mert amikor fél hatkor kimentem hozzá, akkor már a lépcsőházi ajtót újra tárva-nyitva találtam, neki meg csak a hűlt helyét.

27.7.13

Ám ez igen jól is van így ...

Hiába próbáltam magamról a lehető legkitartóbban és leghatározottabban lebeszélni, hogy én, kérem, a teát csak teával, cukor és minden egyéb nélkül iszom, hogy nem szeretek én se virágot, se bókot kapni, hozzá még édesszájú sem vagyok, tehát az összes bonbonoknak is annyi.., hogy nem szívlelhetem sem az érzelmességet, sem a romantikát, hogy kedvenc színem a fekete, ízem pedig a keserű.., hogy mióta az eszemet tudom, a földön alszom, amiért is velem nem lehet holmi hancúrozás közben az ágyról lependerülve csak úgy a földre zuhanni... 

De minden hiába, egyre csak hajtogatta, nem számít, semmi se számít, és különben is, ő már a repülőjegyet is megvette, igaz csak odafelé, de ha akarom, visszafelé is azonnal, s majd meglátom, hogy mi mindenre gondolt még... 


Bár azt elhallgattam előle, hogy repülőn, hajón, metróban, de még a liftben is azonnal leteper a klausztrofóbia, hogy a tengermély közelségéről és a horizont látványa okozta szorongásról már ne is beszéljek - hogy aztán , ahogy magamagamnak, a velem utazóknak se legyen, lehessen csöppnyi örömük se énbennem ... Végül arra hivatkoztam, azzal faroltam ki a cseppet sem ellenállhatatlan ajánlat elől, hogy én bizony erre a nyárra (is) már alaposan elköteleződtem... valakivel, valakinek, akiről úgy istenigazából és valójában még mindig nem tudom, legfeljebb sejtem, kicsoda... Ám ez igen jól is van így, hiszen minél inkább tudnám, minél kevésbé csak sejteném, talán annál inkább és annál határozottabban , na meg kitartóbban kezdhetném őt is lebeszélni magamról. 

(●)(-)

16.7.13

Danton

Most, hogy Alföldi gőzerővel készül a Vígben a Danton halálára, hát eszembe jutott az utolsó Danton, amit láttam: A Danton-ügy, hozzá a szövegkönyv és a szerzőről, Stanislawa Przybyszewskáról, illetve a darab keletkezésének körülményeirőlmellékelt remek háttéranyag. Anno nem is állhattam meg, hogy ezekért az igényes (háttér)anyagokért meg ne köszöntsem az előadást jegyző és gründoló Stúdió K Színházat.

Most viszont több mint kíváncsian várom, Alföldi Dantonját. Hatalmas mű, kimeríthetetlen. Izgalmas lesz, mi akad fenn belőle Alföldi színházi korhálóján.




Stúdió K - A Danton-ügy: 
http://www.studiokszinhaz.hu/eloadasok/a-danton-ugy/

A darab letölthető szövegkönyve:
http://www.studiokszinhaz.hu/wp-content/uploads/2009/12/danton-peldany-4.pdf

Stanislawa Przybyszewska és a forradalom mechanizmusa:
http://www.studiokszinhaz.hu/wp-content/uploads/2009/12/A-szerzöröl-és-a-forradalomról..pdf

12.6.13

Egy kávé az országkirakatban...

Mivel nem vagyok - ahogy sose voltam - nagy tévéző, nem csoda, hogy még életemben nem láttam, hogy mit művel Sziliy Nóra (nem mellesleg pszichológus létére!) odabent, a sötétdobozban.

Erre a rettenetes tapasztalatra úgy sikerült szert tennem, hogy az időbeosztásom mostanság úgy alakult, hogy a szokásos napitornám időpontja éjjel 2-3 óra közé csúszott. Namármost ekkor szoktam belőni a sötétdobozt, hogy zenét találjak az éjjeli lábdobálásomhoz. Így esett, hogy az egyik alkalommal napüffneki, mibe botlottam: hát a szihológusba, aki mindenféle celebekkel csacsog, pontosabban csacsogott (mert hogy ismétlésekről van szó, tehát itt a rémes felismerés, hogy ez valamikor a korai, legnézettebb műsoridőpontokban is megjelent már a dobozban.).

Azon még most is gondolkodom, hogy vajon melyik tapasztalás az elborzasztóbb : az a szakmai nihilizmus - és duplán az, mert egyszerre médiaszakmai és pszichológusi -, amit a szihológus vezet itt rendre elő, avagy az a szinte beteges "jajjdejólérzemmagam, jajjdejólérzemmagam" (lásd. a Monty Python vonatkozó epizódját) ismételgetésének kényszere, ahogy a meghívottak magukról, saját életükről folyamatosan és kizárólag csak szuperlatívuszokban képesek beszélni, nem is szólva arról az elképesztő babonásságról, mindenféle hókuszpókuszolásért  való rajongásról, mint csillagjóslás, látomások és egyéb csodaságok..., ami szinte kivétel nélkül jellemzi ezt a kirakati sokaságot. És ami a legbőszítőbb, hogy mindennek a szihológus még jól alá is pakol, még alaposan meg is ágyaz.., miközben "Isten őrizz, hogy kurkásszak, csak hát tudni lehet rólad...!" felkiáltással természetesen alaposan megkurkássza az illető magánéletét. Aki viszont azonnal rávágja, ő bizony soha nem nyilatkozik a párkapcsolatairól, de  a helyzet az, hogy mielőtt a párjával - akiért egyébként még mindig rajong - úgy döntöttek, elválnak, hát leültek egyet beszélgetni, és ezt, meg ezt, meg még ezt is... jól megbeszélték.

Szóval cseppet sem csoda, hogy ezek a megnyilatkozók tulajdonképpeni  - önmaguk és a világ előtti - szégyenkezésükben,  a saját maguk általi permanens megcsalatás állapotában élve, efféle  üres, egyszerre esetlen és hiteltelen össze-vissza beszélyekkel és magyarázkodásokkal próbálnak önmegmutatkozni. Ennyi telik tőlük, amiben  a "szakavatott" médiamunkás-szihológus érdemi közreműködésére bizony stabilan számíthatnak.

A híres nevettetők középkori miliőben játszódó "jajjdejólérzemmagam" epizódját pedig nem véletlenül citáltam. Ugyanis a műsorvezető szihológus támogatásával ezek a kedves vendégek   - és szinte kivétel nélkül - olyan  tájékozatlanságról,  fél- vagy egészen feudális felfogás(ok)ról , világlátásról adnak számot - lett légyen az a nemiséggel, a társadalmi szerepekkel, az egészséges életmóddal, pszichológiával, biológiával stb. kapcsolatos "eszmefuttatás" -, hogy beleborzong, aki látja. Magam mindenképpen.


Persze, ismerem én a verdiktet: nem kell nézni! Általam nézve nem is igazán bír lenni, az valami egészen más, amiért és ahogyan én felfigyeltem erre a rettenetes kórtünetre: nevezetesen, mennél nyomorultabbá lesz körülöttünk (és bennünk)  ez  a kirakatélet, sokakban annál erősebbé és kivédhetetlenebbül sodróvá válik a vágy az ellenkezőjének a bizonygatására. Csak az a nagy bibi, hogy mindez még afféle münchausen-effektusnak sem igazán nevezhető, mert sajnos minden humor, (ön)irónia, és valóságérzék nélkül való. Nem beszélve arról, hogy a kor kínálta tudás, az érdemi tájékozódás, tájékozottság iránti igény még nyomokban sem lelhető fel e félórás, a kínosnál is kínosabb csacsogásokban. Ettől pedig az egész műsor nem más, mint a műsorvezető szihológusnak és vendégeinek a kamerák előtti szánalmas vergődése, vehemens, önalázó próbálkozásainak sora, kínos igyekezet a fekete fehérre festésére.




27.4.13

Csehov


Csehovval egyszerűen nem lehet betelni! Akármikor és akárhol felüti az ember a köteteit, mindig eláll a lélegzete attól, ami a szeme elé kerül...

Varvara Petrovna felébredt, és hallgatózni kezdett. Arca elsápadt, nagy fekete szeme még nagyobb lett, s kigyulladt benne a félelem, mikor kiderült, hogy nem álmodik... Rémülten takarta el arcát kezével, könyökére támaszkodott, és felrázta férjét. Férje összegömbölyödve aludt, halkan hortyogott, és felesége vállára lehelt.
- Aljosa, drágám... ébredj! Kedvesem!... Ó! Szörnyű!
Aljosa abbahagyta a horkolást, és kinyújtotta a lábát. Varvara Petrovna megcsípte az arcát. A férfi kinyújtózkodott, mélyet sóhajtott és felébredt.
- Aljosa, drágám... ébredj fel. Valaki sír...
- Ki sír? Mit ki nem találsz?
- Figyelj csak. Hallod? Valaki nyög... Talán valami csecsemő lehet, akit ide tettek az ajtónkhoz... Ó, nem bírom tovább hallgatni!
Aljosa felült, és fülelni kezdett.
A kitárt ablakon bekandikált a nyirkos éjszaka. Az orgonaillattal, a hárslombok halk suttogásával a gyönge szellő furcsa hangokat sodort az ágy felé...

A.P. Csehov : A kandúr (részlet)

Fordította: Wessely László

25.4.13

Kapjam össze magunk, Szivik!


Miután beléptem a lakásba, azonnal jó messzire hajítottam magamtól a bevásárlókosarat (tojás nem volt benne, soha nem eszem!), és még azzal a lendülettel a gardrób-tükör elé zártam a pozíciót. Éppenpont farkasszemközt vele. Akarom mondani velem. Aztán egyenletes, ám felettébb határozott intonációval és artikulációval figyelmeztettük magam: Ez így nem mehet tovább! Szóval, kapjam össze magunk, Szivik! Majd egy röpke hatásszünet után, amikor már éppen szétfolyni készült bennünk az elégedés, erős hiányérzet csikart bele az én pocinkba! Oda, ahová azt a bizonyos yoghurtot kellett volna, közvetlenül a figyelmeztetés után bekanalaznunk. Azt, amiről viszont megelőzően sikerült teljesen megfeledkezni. Hiába, régóta nem kérdés, ócska egy szupermarket ez itt szemközt, sehol benne egy vacak gardob-tükör. Hát, csoda-e hogy folyton csak a szétesés... ?!   (●)(●)

13.4.13

Hazafelé - Apámnak. Ma lenne 90 éves...


És akkor felkapott egy vékony, száraz ágat, hogy azzal óvatosan megérintse. Én szorosan mellébújva guggoltam. Hangosan ziháltam. Minden olyan sötét, hideg és nyirkos volt. Csak ahogy a vállunk összeért, csak attól áradt szét bennem valami megtartó melegség.
- De hát ez egy száradt falevél – mondta halkan, és nem mosolygott.
- Látod? - kérdezte. De én nem láttam. Előttem még mindig az a csuklóból letépett, halott kézfej feküdt az avaron, ami akkor hazafelé , ott a templomkert kerítésének tövében olyan ellenállhatatlanul magához vonta a tekintetemet. Ahogy a barnásfekete nyákkal bevont ujjak a tenyérrel összeborulva, mintha még mindig fogva tartanának valamit.., őrizve a mozdulat utolsó feszülését. Rémülten bámultam, és szinte láttam, ahogy a körmök nedves, tompa selyemfénye ott tükröződik a szembogaramban.


- Tessék, itt van! – szólt , és tenyeremet a száraz ágra szorította. A félelemtől egészen megdermedtem...  Ekkor az arcomba nézett, és azt suttogta: Na, menjünk haza, s közben a vékony faág a kezéből lassan a földre csúszott. Elindultunk. Puha, bordó kardigánjába csimpaszkodtam, s a félelem és rettegés élettelen hidegét magamban cipelve, úgy éreztem, mégsem vagyok egészen egyedül.

6.4.13

Mint

Mint bömbölő, szárnyaszegett, szarosseggű kis puttó, pottyant a világ és a kiságya közepébe. Méghozzá pont úgy, ahogyan azt kell egy ilyennek: sűrű, sárga csigafürtökkel, mindenhol labdagömbölyűn kerekedőn, és leplezetlen, csupasz hátsóval. Csupán pufók, emberesen összeszorított ökléből hiányzott az íj, s hozzá a szerelem nyila.

1.4.13

Komédia vagy tragédia a gyermekkor?

Szomorú, magamnak való, anyátlan és jellemzően undok kislány voltam. Csak a macskám meg a két fehér egerem tudta ki vagyok. Azt hiszem, ez ma sincsen másként. Valódi tegező viszonyban tulajdonképpen ma is csak az állatokkal vagyok.


Az óvodában is össz-vissz 2 hétig bírtak engem elviselni, mert olyan nagyon tudtam úúútálni mindenkit, óvónénistől, kispajtásostól együtt, hogy naponta többször is összehánytam az asztalokat, és  minden hozzám közeledő személyt , meg élettelen tárgyat. Igaz, én sem voltam igazán a köz kedvence. Akár egy kínai mártás, olyan undok-savanyú voltam. Hozzá még  a mellettem ülők szeme láttára - akik már látványosan fuldokoltak az ebéd helyetti vörös löttytől -, én nem átallottam azt visszaköpni a poharamba. A paradicsomlevet , amit olykor ebéd helyett belém, belénk akarták tukmálni.

Anyámnál mindig az öcsém volt a favorit. Ma már tudom, miért, de akkor ez még nem így volt. Azt hiszem ez a képeken is látszik. Apám le is kapta a pillanatot, amikor mély koncentrálás közepette éppen homokot szórok az öcsém nagy busa, göndör-szőke fejére, bele abba a kétoldali gribedlis, dundi és mindig annyira gondtalan báj-és hájgombóc pofácskájába. Arról nem készült fénykép, amikor apám kedvenc ezüst tollával éppen ki akartam szúrni a szemét, vagy amikor a kakaóhoz odakészített kalácsába éppen nyomkodom a tucatnyi fokhagymadarabokat.

Mindez mára csak annyiban változott, hogy ő gondterhelt lett, én viszont felszabadultam a gyerekkor minden nyomása alól. Az undok-savanyúból pedig irónia, drámaiság, erős kritikai attitűd kerekedett. Abszurd és groteszk szemüveg a világhoz , állandó sírva-nevetve bohóckodás, permanens figurázósdi... Többek között ez az én nagyszerű és egyedülálló apai hozományom.

És hogy a hányásrohamaimmal azóta mi van? Hát arról majd legközelebb, mert ugye az ország tele van felnőtt-óvodákkal. S bár a paradicsomlevet azóta nagyon megszerettem, most ezek rendre megint olyasmiket akarnak lenyomni a torkomon, amiket nagyon , de nagyon úúútálok!

16.3.13

K.B. és J.G.



















Ez a Branagh fiú kezd pontosan úgy kinézni, mint az én egyik nagy szerelmem, Gabin. És az a gyanúm, hogy ezt ő maga is tudja. Ma láttam a Wallander c. krimiben, és mintha még rendesen - és nem kevésbé remekül - rá is játszana erre a hasonlóságra. Branagh-ot eddig is nagyon kedveltem, remek színésznek tartom. De így, hogy ennyire emlékeztet Gabinra, hát egészen odavagyok érte (is)! ☺