Paplan felett az ég...

Dögrováson vagyok. Így aztán, gondoltam, kifacsarok magamnak egy citromot, hátha még nem tud mindent a tudomány, és talán a pszichém is jobban műxik majd egy kicsivel több c-vitaminnal. Közben magam is jól megfacsarodtam, mert eszembe jutott, hogy most pont úgy érzem magam, mint annak idején kiskócosként (mondd, hol van a mamád..?), amikor már alig vártam az éjszakákat, hogy a macskámmal, a kedvenc Andersenemmel és a dugi elemlámpámmal, na meg a ceruzáimmal együtt bebújhassunk a paplanom alá..., és hát, ott aztán...reggelig, hol sírás, hol meg kacagás...!

Mondhatom, egész gyerekkoromat paplan borította, és soha, egy pillanatig sem voltam macskatárs nélkül alatta. Egy időben a kutyámat is megpróbáltam behurcibálni alája, de az oktondi folyton elugatta magát, s ezzel a titkunkat is. Így aztán maradt neki a terasz! Hát, igen, mert a catusok bizony, tudnak titkot tartani, ezért is imádom őket annyira. Szóval, miközben esmeg a paplan alatt éreztem magam, annyira belefeledkeztem ebbe a paplanfílingbe, hogy a mézet a bögre helyett a citromcsavaró tetejére csurgattam. Ettől aztán magamhoz is tértem, majd körbenéztem, és megállapítottam, a helyzet nem hogy változatlan, hanem a helyzet ennél sokkal, de sokkal rosszabb. Újfent körbenézve ugyanis elkámpicsorodva konstatáltam: jelenleg bizony, se egy kutya, se egy macska körülem, a paplanom meg ott, az ágyneműtartóban.